Mielőtt a templomba lépnék, néha megnézem a templom előtt levő rózsabokrot, felnézek a fenyő ágai közé vagy éppen sóhajtok és azt idézem fel magamban, hogy itt szeretnék lenni teljes mértékben, szeretnék én is úgy vágyva vágyakozni a találkozásra és együttlétre, ahogyan Jézus Krisztus vágyakozott az utolsó vacsora előtt.
A belépés során a szentelt vízzel lemosom magamról a fölösleges vagy zavaró gondolatokat, jelzem, hogy tisztán szeretnék asztalhoz ülni. Az Oltáriszentségben köszöntöm Jézust akár saját szavaimmal és illő gesztussal: meghajlással, térdhajtással, keresztvetéssel. Jó, ha a szentmise előtt érkezem és a közös imákkal, befele figyeléssel el tudok csendesedni a szentmise ünnepélyes kezdetéig. Ez az elcsendesedés, önbemérés, önátadás, ráhagyatkozás, vágy a párbeszédre vissza fog térni gyakran a nap során.
Arra készülök a szentmisében, hogy Krisztushoz hasonlóvá váljak illetve az ő közeledését méltóan fogadjam magamban és a megélt élményeket később kamatoztathassam. Arra készülök, hogy engedjem magam fogékonnyá tenni Isten bennem való működésére.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kezdjük a szentmisét
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kezdem el a mai napot. Felébredtem, mintha újból kezdhetnék mindent a Most-ban, a Ma értelmében…egy tiszta fehér sima lapom van, amire írhatok, festhetek, összemaszatolhatom, összegyűrhetem, üresen hagyhatom…
Tudatosítom, hogy a Szentháromság titkaiban szeretnék neki indulni a mai teendőknek: a teremtő és szerető Atyához készülve, Jézus Krisztus életpéldája által, a Szentlélek útmutatásaival együttműködni. Az Úr legyen velem és mindannyinkkal, akik ebben a lelkületben iparkodunk. Isten köszönt engem és én köszöntöm Istent.
Isten napközben is szólít, különféle események, érzések, feladatok, személyek által. Szeretnék méltóképpen válaszolni, kapcsolatban maradni vele.
Lelkiismeretvizsgálat. Bűnbánati cselekmény.
Megvizsgálom, hogyan ébredtem, milyen érzések, gondolatok vannak most bennem a nap elején. Ami fölösleges, kísértő, bántó, nem Istenre irányuló, azt is tudatosítom, megbánom, kisóhajtom magamból, teljesen odahelyezem magam a Jóisten jelenlétébe.
Ezt a mozzanatot gyakorlom a nap további részében is, valahányszor úgy érzékelem, hogy nem vagyok Kapcsolatban. A Jóisten állandóan tárt karokkal visszavár, szeretőn figyel és én szeretném, hogy méltóképpen ünnepelhessem az Ő szent titkait és méltóképpen fogadjam ajándékait.
Ebbe az együttlétbe szeretnék belehelyezkedni és erre válaszol a Jóisten irgalmával, megbocsátó szeretetével és hív az üdvösségtörténet útján az örök életre.
Dicsőség.
Ezért a többi jóakaratú emberrel békét remélve tiszteljük és dicsérjük, magasztaljuk, hálát adunk Istennek a Szentháromságban minden alkotásával együtt, elismerjük mindenhatóságát.
Elfogadjuk egyetlen Fiát társunkként, testvérünkként és útmutatónkként. Irgalomért esedezünk és könyörgünk, hiszen Ő jelölte meg nekünk életével és halálával az üdvösségre vezető irányt, csak ebben a hitben és meggyőződésben juthatunk közelebb Atyánkhoz.
Az örök élet dicsőségének előképe ez, amikor felujjongunk a nap különböző részeiben és emlékezünk, hogy miért, ki által, merrefele és hogyan zarándokolunk.
Könyörgés.
Emlékeztetem magam, hogy hol tartok, hova tartok ezen az úton, mit szeretnék ma vagy mostanában(egyáltalán mi a Végcél?!) és hogyan szeretnék továbbhaladni, mire szeretnék most figyelni, miben szeretnék támogatást, kíséretet. Magammal vagy mással kapcsolatos ez a szándék? Mindezeket kérés (könyörgés, sóhaj, vágyakozás,…) formájában odahelyezem többi testvéremmel és a pappal együtt a Jóisten elé.
Napközben, életem minden pillanatában ez a könyörgés egyfajta állandó párbeszédben kristályosodhat ki: tudom, hogy bár vannak terveim, elképzeléseim, nem tudom mindet e szerint a terv szerint megvalósítani (nincs és nem is kell rálátásom, irányításom legyen bizonyos részekre), ezért emlékeztetem magam, hogy nem egyedül irányítok, hanem társam van ebben, mindenható társam. Hozzá fordulok pillanatnyi örömömmel, bánatommal, aktualitásaimmal és folyamatos hátteret, kíséretet, reflektálást kérek.
Olvasmányok. Evangélium.
Nyitott szívvel, éberen és tudatosan hallgatok kifele és befele: a próféták, az ősatyák tanításai, az Isten által ihletett tanítások mai vonatkozásban mit üzennek számomra?
A környezetemben élők viselkedése, idős testvéreim, szüleim - nagyszüleim-tanáraim példája, mire oktathatnak? Hol van mindezekben a hívás, az üzenet, a „mankó” és ott van-e bennem a megszentelődésre hajlás, az igenlés, a személyes tanulási vágy? Nem csak történelmi események sorozatát látom, hanem ténylegesen a szívembe szeretném befogadni ezeket a tanításokat, hiszen ezek az Isten igéje.
Jézus maga szól hozzám az evangéliumban, azt mondja nekem is, amit az Atyától hallott és én mindezen értékeket be szeretném vésni egész lényembe: az elmémbe aktív tudásként, a szívembe élő magként, és nyelvemre szent meggyőződésként, amelyet nem tarthatok meg magamnak, hanem melyet tovább kell adnom. Ha egész lényemmel azonosulok ezekkel a tartalmakkal és ezeken túl a titkokkal, akkor hiszek. Ha hiszek, akkor Isten bennem marad és én Őbenne. Az apostolok tanúként írják le és idézik Jézus tanításait. Nekem is tanúvá kell lennem. Amihez a legjobban értek, amit ma éppen teszek, megélek, abban kell jelen lennem tanúként és abban kamatoztathatom a megismert igazságokat. Krisztus példabeszédei pontosan olyan aktuálisak és helytállóak ma is az én személyemre nézve is. Őt szeretném megismerni, vele szeretnék járni és általa haladni. Jézussal ismerkedve az Atyát ismerem meg. Mindezt nem egyedül teszem: a Lélek emlékeztet, mutat nekem utat, eligazít. Minden nap szükségem van arra, hogy egy Szentírási rész a napom hátterét adja vagy éppen megnyisson számomra a mindennapokban egyféle Istennek tetsző panorámát.
Hitvallás. Könyörgés.
A keresztény hit alapjait ismerni akarom, tanú akarok lenni, szívesen megvallom, úgy, hogy minden szavát, tételét megszívlelem, értem és hirdetem. Hiszen a keresztségben én is pap vagyok, próféta és király. Hiszem amit mondok ebben az imában, ha pedig kétségeim vannak, akkor utánanézek, épülni szeretnék e téren. Hiszem, hogy Atyám van, aki vár rám szeretettel, hogy a Fiú nem egyéb anyag vagy élőlény formájában, hanem hozzánk hasonló emberi testben jött el és önként adta önmagát át a halálnak. Ám, hogy a Szentháromságot valamelyest felfogjuk, elküldte a Vigasztalót. Csak azután küldte el, miután hidat emelt minden benne hívőnek a halál és az örök élet között, hogy azok el ne vesszenek, hanem örök életük legyen. Példájával bevezetett a bűnbocsánat misztériumába, a halál utáni idő-tér relációk átlényegülésébe, a test-lélek elválaszthatatlanságába, a végső ítéletre intett és helyet készített nekünk az örök otthonban. Tisztelettel és hálával tekintek a Boldogságos Szűzanya személyére, példaértékű hallgatására, az Egyházra és egyúttal a benne levő Tag-okra, akik testvéreim és akikkel együtt vágyakozom egyesülni a Fő-vel.
Ezek tudatosítását követően megfogalmazom azt, amit a Jóisten úgy is tisztán lát lényem mélyén: elmondom, mit szeretnék magamért, másokért, közös céljainkat viszem eléje és ezekre kérem áldását. Hogyha ezek egybe esnek akaratával, adja meg hozzájuk a kellő feltételeket, szentelje meg eszközeit, közvetítőit lássa el kegyelmi ajándékaival. Kérem, hallgasson meg minket!
Felajánlás. Eucharisztia. Úrfelmutatás. Doxológia. Miatyánk. Szentáldozás.
A kenyér és a bor színében megemlékezünk testünk-lelkünk táplálékáról, a munka szeretetéről és felajánljuk jelenlétünket, magunkat minden aktualitásunkkal a Jóistennek.
Az Úr legyen mindnyájunk lelkével - ezt kívánjuk egymásnak ebben a közösségi önátadásban.
Felemelem szívemet az Úrhoz, jelezve ezzel teljes nyitottságomat, odafigyelésemet, magamról való lemondásomat és Őrá való hagyatkozásomat.
Megemlékezem arról, hogy mily módon testesült meg az Úr, hogyan lett Úrrá az emberi természeten és végül is mire nyitotta meg szemünket, szívünket végső önátadása által. A legnagyobb tisztasággal hozom a legszebb adományaimat az oltár elé és e felajánláshoz méltóan viselkedek: nemcsak a kezem mosom meg, hanem felemelt szívemet hagyom megnyitni, megérinteni.
Magasztos pillanatok ezek, térdre vonz e szentség, előtte eltörpül minden bennem, ami az egómat jelenti és egész lényemmel kifejezem tiszteletem iránta.
Úgy változik át az ostya az élet kenyerévé, Jézus Krisztus testévé, és a bor a lélek italává, Jézus Krisztus vérévé, ahogyan azt maga Jézus Krisztus meghagyta és apostolaira bízta. Hálaadásra, önátadásra és áldozatkészségre hív meg(tudatosítom magamban, hogy folyamatos önátadásra kaptam meghívást és, hogy ki kell innom a kelyhet, hogy ez nem nosztalgikus emlékezés, hanem eleven egyesülés és együttes áldozatbemutatás a Jelenben). A mi életünket odaadva, egyesítve Jézus Krisztus önátadásával jutunk el az Atyához. Ez a hitünk szent titka. Ez alapján mondjuk, hogy Jézus Krisztus által , Vele és Őbenne valósul meg az Atya iránti tisztelet és dicsőség a Szentlélekkel egységben.
Az örök szövetség záloga tárulkozik elénk.
Megszólítjuk az Atyát - úgy, ahogyan Jézus Krisztus tanított erre – tudjuk, hogy kihez tartozunk, ki adja meg, mire szükségünk van, ki tanít és óv meg minket, az ő akarata szerint szeretnénk élni. Ahogyan Jézus Krisztus által kiengesztelődtünk az Atyával, úgy engesztelődünk ki egymással és önmagunkkal, megerősítjük ezt azzal, hogy egymáshoz kinyújtott kézzel közelítünk, megpecsételjük béke- és közösségi szándékunkat. A Jóisten lenyúl és vágyakozásainkra válaszként mennyei kenyérrel lát el bennünket.
Igyekszem erre az egységre és kiengesztelődésre törekedni továbbra is a nap során, kapcsolataimban, viszonyulásaimban, müködésemben.
Íme, az Isten Báránya, szemtől szemben állok vele, hamarosan egyesülök vele és így feltámad bennem az új ember, aki néhány percre belepihen, belekóstol az örökkévalóságba, az időtlenségbe, haza talál.
Meg szeretnék maradni ebben az egységben, és ezt az egységet szeretném élni embertársaimmal abban a tudatban, hogy ez a legízletesebb és kívánatosabb táplálék számomra. Nemcsak gyógyír, hanem mennyei eledel, hiszen az üdvösségre kíván vezetni és figyelmemet a Lényegre összpontosítja. Elmondom az Úr Jézusnak, hogy szeretem és megtisztelő, ha vele közösségben lehetek, egyazon érzületre törekszem vele.
Napközben ha elbátortalanodnék, elkószálnék, eltávolodnék ezen Egységtől, felidézem magamban, kérem a Lelket, hogy emlékeztessen ezen vágyamra és folyamatosan vissza-vissza helyezkedem e Kapcsolatba.
Fogadom az áldást, elbocsátást annak tudatában, hogy feladatom és kihívásom közvetíteni ezt az áldást személyes életterületemen, személyes példám által.
Kiegészítő gondolatok:
A pap személye nagyon fontos a közös liturgikus cselekményben: nem szabad függővé válnom, de ha árad személyéből az átélés, meggyőződés és érzem a liturgikus szavak mögött a személyes tiszteletet és elköteleződést, akkor jó eséllyel fogékonnyá válok a titkok befogadására. Az is igaz, hogy ha a pap személyében csak az elvárásaimat látom visszatükröződni, esetleg előre gyártott képem van a szentmise hatásairól, akkor sorozatosan csalódnom kell: hiszen a pap csak legjobb tudása szerint közvetít, nekem éppúgy részem van a cselekményben(pl. imádkozom a papért és azért is, hogy el tudjak vonatkoztatni ezen elvárásaimtól és csak a Lényegre figyeljek). Végül is el kell fordulnom a láthatótól és a láthatatlanra kell magam ránevelnem: maga Jézus Krisztus mutatja be ezt az istentiszteletet az Atyának, hozzá csatlakozva mutatom be én is ezt az istentiszteletet az Atyának.
Csodálatos a liturgikus év felépítése: Krisztus életének mozzanatai, a Szűzanya életpéldája és ehhez kapcsolódó ünnepek, a szentek ünnepei-ezek és ezeknek beosztása, egymásutánisága mind arra emlékeztetnek és tanítanak, hogy milyen ciklikus és spirális az út, amelyen haladok a Végcél fele.
Folyamatos megújulás figyelhető meg a szentmise rítusának alakulásában:a régiből(ószövetség, ősegyház) átvenni azt, ami előbbre visz, elhagyni azt, ami túlhaladott, és mindezek mellé úgy helyezni az aktuálisat, hogy az teljesen odasimuljon a Szent Hagyományhoz. Ugyanígy:a régi ember fel-fel merül bennem, botladozom, emlékezem, mégis valahogy megszelídül, ha hagyom, előre nézek és az ígéretbe kapaszkodom. Ha a régi ember nem létezett volna, az Új Ember nem tudna kibontakozni belőle.
A szentmise arra tanít, hogy semmiben ne keressem magam, de mindenben Istent kívánjam felismerni és szolgálni.
