Ánder kansztráksön:

Néha teljesen kész vagyok. Aztán rájövök, sosem leszek teljesen kész. Mindig csak egy kis részecske, egy kis valaki vagyok magamnak és másoknak attól függően, hogy hol vagyok, mit várnak el, mit várok és képzelek én el.

Néha minden összeomlik és kérdésessé, kétessé válik. Néha elhiszem magam, néha tudatosan félrevezetem magam.

Néha pucéran járkálok, néha törzsi zenét hallgatok, néha festek, néha felengedek.

Néha meg esküdnék a szabadon választott magányra, néha jó apának látom magam, néha azt hiszem az van, ami évek óta pörög bennem, néha széllel szemben pisilek.
Néha egy karon ülő vagy ölben pislogó gyerek tekintete, mosolya többet ér, mint egy egész heti munka, vagy bármi...

Néha erősnek érzem magam, gyereknek és szabadnak, ilyenkor nem lényeges, ki vagyok és miért vagyok. Néha bonyolult képzetekbe bonyolódok és súrolom a borúlátás határát.

Néha tettre kész és céltudatos vagyok, néha elfelejtem az egészet és néha valami egészen újszerű a legfontosabb.

Néha belegondolok, hogy ha nem kontextusban látnám magamat és ezeket itt fent, akkor beutalhatnám magam intézetbe.

Néha mindent hiszek, akarok és kívánok majdnem egyszerre. Néha végig simítok tárgyakat, hallgatok az erdőre, néha érzem ahogyan áthatol rajtam az ERŐ.

Néha többet foglalkozom a testemmel, ösztöneimmel, néha pszicho-szomatizálok. Néha elfojtok, vetítek, hárítok, teljes kontrollt akarok, aztán időszakosan „ereszd el a hajamat!”.
Néha kényszeresen kellemetlen helyzetekbe sodrom magam, néha mintha azt akarnám, hogy a barátaim se értsenek meg, néha a legokosabb a kínosnak tetsző hallgatásom.
Néha nem megyek vizelni rögtön, amikor jelentkezik a szükséglet...

Néha álszent vagyok, felértékelem magam, kiprovokálom az elismerést és pimaszul álszerénybe öltözöm, bólogatok és okosnak vélt bölcsességeket mondok, mintha én találtam volna ki azokat. Néha nem figyelek másodpercekig, néha dühös leszek, ha nem hallgatnak végig. Néha "átlátok" magamon.

Néha apostol félének vélem magam és teljesen elhívatva élem meg, máskor személytelen társkeresőkön vagy perverz oldalakon botorkálok. Néha a rendszeretet uralja minden részem és a szobám, máskor egy spontán dologért képes vagyok mindent magam mögött hagyni.

Néha észreveszem, hogy Isten mindig ITT VAN, én meg nem mindig. Néha hízelgő és naivnak tűnő ábrándokkal játszadozom, néha félelmetes és kíméletlen tudatossággal hozok döntést.

Néha hevesen ver a szívem és látszólag ok nélkül örülök, néha gyávaságból kilépek a helyzetből.

Néha azt hiszem, ilyen vagyok és ez biztonságot ad, néha felkavar.

Néha írok.

Néha hazugságokat írok, fene tudja, miért…