tücsökélet: gondolatok

- Lehet, hogy minden lényegeset leírtam már, de így még nem…-

- Istenem, Te itt vagy! Én itt vagyok-e? (-Én hol vagyok?)

Ha magam akarok lenni, néha el kell különülnöm: a többiektől, körülményektől, múlttól, szerepektől, saját magamról alkotott képtől, testem bizonyos késztetéseitől. Ezt nem tehetem meg teljesen, hiszen korlátozott vagyok a magam és a valóság valóságában. Ez nyomasztó.

Ha tartósan eltávolodok bizonyos értelemben, másságot tapasztalok. A másságot nem tűri meg egyik korban értelmezett normalitás sem.

Az egyediség az ebben a korban értelmezett normalitáshoz igazított. Az egyediséget nem az egyediségre való törekvés hozza, szüli meg. A tömeges egyediségre való törekvés individualizáció címen újabb egyformaságot szül. Az egyediséget nem lehet maximálisan megélni és nem is elég tiszta, hogy mi az.

Igazából nem elmagányosodnom kell, hanem egyensúlyoznom kell a termékeny egyedüllét illetve a fájdalmas egyformaság között. Az egyensúly nem állapot, hanem folyamat.

Miután elkülönültem, hiányzik majd az egyesülés: egyesülés az embertársaimmal, egyesülés ez által önmagammal és egyesülés Istennel. Mindez bizonyos értelemben egy időben meg is történik, de nem érzékelem csak részlegesen és kevésbé fér hozzá a tudatomhoz. Állandó egyesülésben és elszakadásban vagyok. Ezt képtelenség hétköznapi kontextusban és/vagy csupán racionális hozzáállással követni. Igazából nem is szükséges, hiszen ennek a dinamikának önmagában nincs jelentős értéke, annál is inkább a hozzáállásomnak: hogyan élem meg, hogy el kell szakadnom, távolodnom, megtörnöm, aztán egyesülnöm, közelednem, összeállnom? Mennyi ideig kell szenvednem? Mikor lesz és miben áll az ígéret? Mennyire vagyok résztvevője és mennyire szemlélője annak, ami zajlik? (stb.)

Az egyesülés annál egyszerűbb és természetszerűbb, minél kevesebb tárgy, elvárás, kötődés, szerep, elképzelés stb. nehezedik rám. Felelős vagyok azért, hogy mit cipelek magammal.

Pablo Martinez: Ambivalencia

Amikor arra vágyódom, hogy legyek megbecsülve, tisztelve, szeretve, akkor egyesülésre vágyom, ám nem mindent kapok meg és nem szükségszerűen úgy, ahogyan azt elvárnám és főleg nem azért, mert én azt akarom. Ha nem kapom ezeket meg az előre gyártott terv szerint, akkor hajlamos vagyok kikövetelni, megteremteni, kieszközölni, kárpótolni. Effajta akciók során rövidesen észrevehetem, hogy nem tartós a kielégülés és jelentkezhet a bűntudat. A lelkiismeret jól működik és villám gyorsan: ha kérdéseket teszek fel neki, „hümmögök”, habozok vagy magamhoz és a helyzethez próbálom igazítani, akkor magamra maradok az agyammal és a játszmáimmal. Idővel így nyugdíjazom a lelkiismeretemet.

Szeretni annyi, mint adni. Adni nem azt jelenti, hogy elvenni valamiből, kevesebbet hagyni, nem jelent elfogyást, kötelességet. Ha adok, nem csorbul az integritásom, nem az értékességem záloga, sem mércéje. Ha adok, akkor egyszerűen tudom, hogy alig tehetek mást, mint, hogy törődjek, fáradjak, felelősséget vállaljak, tiszteljek, éljek.

A szeretetben ott van mindenki a maga történetével. Az, akit szeretek, benne ott vagyok én is mindenestül. Az, akit nem szeretek, abban is ott vagyok. Akkor miért ne szerethetném?!

Erich Fromm megkülönböztet érett és éretlen szeretetet: „Szükségem van rád, mert szeretlek”- érett szeretet

„Szeretlek, mert szükségem van rád”- éretlen szeretet (Erich Fromm – A szeretet művészete, Lélek Kontroll, 2oo8)

A szeretet cél? A szeretet állapot? A szeretet út?

Igazából egy időben mindegyik lehet, vagy akár külön- külön is?

Ha a szeretet állapotában vagyok, akkor nem lehet egyéb a célom, mint szeretni, azaz úton vagyok az üdvösség fele. Az üdvösség lehet a végső cél.

Van tárgya a szeretetnek? Mi a tárgya a szeretetnek?

Ez annyi féle lehet, ahány féleképpen meghatározom a szeretetet és egyik sem tudja visszaadni teljességében a szeretet lényegét. Valahogyan szeretem édesanyámat, valahogyan a papagájomat, testvéremet, felebarátomat, magamat, munkatársamat és ezek közül minél több nyilvánul meg szabadon, tartósan és egymáshoz simulva, annál teljesebben szeretek.

Ha csak az én papagájomat szeretem és bizonyos szárnyasokat megvetek, akkor nem is szeretek. Ha az én édesanyám iránti szeretet által nem szeretem az összes édesanyát, nőt, nagymamát, embert, akkor feltételesen, csorbán szeretek. Megválogathatom, hogy mit preferálok, részesítek előnyben, de szeretni vagy szeretek, vagy nem szeretek.

Jézus életpéldája megjelöli az irányt a szeretet mibenlétét illetően, forrást kínál illetve a csapdákra is felhívja a figyelmet.

Ha Istent valamihez, valakihez hasonlítom, elképzelem, létezéséhez személyes szükségleteket rendelek („azért van, hogy legyen kihez fordulnom” stb.), akkor illúziót illúzióra halmozok.

Istenről nem igazán lehet gondolkodni. Az elmélkedés több, mint gondolkodás.

Jó lenne elhinni azt, amit néha hirdetünk akár intézményesen is. Jó lenne élni azt, amit jól strukturáltan felépítettek nekünk egy fajta biztonságot színlelve. Az eszközök, a közvetítők önmagukban kevesek és torzítanak. Az eszközöket, közvetítőket a Jóisten szenteli meg, ha úgy akarja (akármilyen is legyen, akárhogy is nézzen ki, akárhol is legyen)