felvezetőnek néhány általánosság, amelyek jobban festenek,mint amennyire sikerül megélni azokat:)

TALÁN (-Y)...


A világban minden addig létezik számunkra, amíg képesek vagyunk azt hinni, h. van, ott van. Általában mit látunk: azt, amit megszoktunk…látni. Általában mit nem látunk: azt, ami előbbre visz. Sokszor évekig toporgunk egy helyben és azt hisszük, látunk. Lehet, egész életünket eljátszuk valakinek, mindenkinek és közben egyáltalán soha nem láttunk, de ez nem zavar, hiszen nem vagyunk ennek tudatában.

Ha teljesen meghalok magamnak, akkor lehetek a többiekkel önzetlen elfogadásban és békében. Ez sohasem sikerül teljesen, mégis egyre jobban sikerül. Ezzel be kell érni, a többi nem a mi kompetenciánk.

Minden egyetemes érték létezik és létezni fog akaratunktól függetlenül: az ember bármit kitalálhat és elkövethet a világban megfeledkezve ezekről vagy átírva ezeket, de be kell lássa, sosem lesz úrrá fölöttük és sose lehet sehol otthon, míg testben él a Földön.

Az egyensúly, mint állapot, nem létezik az emberi életben-legalábbis permanens módon nem-.Az egyensúlyozás, mint törekvés, cselekvés, az létezik.

Minden pillanatban történik valami, ám minden pillanatban nem vagyunk képesek teljesen jelen lenni.

Azt hiszem, tudom ki vagyok és milyen vagyok. Ez teljesen sosem lesz igaz és mindig vmi huncutságot tetten érek, ami meglep magamból.

Mindig tanulok vmit és legalább ennyiről meg is feledkezem, mert görcsölök és megakarom tartani a tudást.

A bölcsességet állandóan és megfáradhatatlanul kell kamatoztatni. Inkább azt játszom, ami szeretnék lenni, h. ne bántsanak és közben egyre kevesebb marad abból, aki igazából vagyok.

Néha úgy tünik, ugyanazokat a butaságokat követem el: szinte havonta visszatérek vmi lényegihez, amit talán már évek óta felfedeztem és bővítettem, mégis megfeledkezem róla, elsodródom a körülményekkel, csábításokkal, önámítással. A lelkismeretet elhallgattani veszélyes lehet. A valóságot az álmodozással összetéveszteni úgyszintén....

Mikor már nagyon kicsinek, betegnek, fáradtnak, fásultnak érzem magam, Hála Istennek időben felismerem ezt a pontot, ilyenkor még leborulhatok a Jóisten elé és könnyes szemmel beismerhetem, mennyire ostoba és piti vagyok. Egyedül nála érzem biztonságban magam és közben máris hazudok magamnak, hiszen nembiztos, h. ezt akarja tőlem: inkább azt hogy az egyensúlyt megtaláljam a között hogy Ő, Én és a Többiek .
Semmi nem müködik szélsőségesen, kizárólagosan. Mindezt szépen tudom, mégis hajlamos vagyok végletesen élni...Paradoxon.

Néha úgy érzem, gondolkodom, tehát „fogyok”...Mert az önelemzés bár hasznos, mégsem szabad egyedül végezni huzamosan. Értelmetlen az embernek egyedül introspektálnia magát, miközben emberek közt van. Ott van millió tükör, csak a megfelelőt kell használni...
 

Mind másképp éljük meg a valóságot, szubjektíven, mégis ahol a sok szubjektív létélmény találkozik, ott születhet meg egy ujabb bejárat, egy mélyebb tartalom. Az egyik ember a másiknak nyitja, egyik a másikat felemeli. Egyik mindig rosszabb, ingerülttebb, fáradtabb, kedvetlenebb, ilyenkor nem szabad csapdába esnie a másiknak, aki bár hajlamos lehet átérezni a másikat, mégsem szabad belepihennie ebbe az állapotba...

Nincsenek egyetemes receptek, de egyetemes irányok és értékek. Mindenki a maga tempójában képes haladni. Végül senki nem mondhatja meg mit tegyünk, de bármit teszünk, máris felelősséggel tartozunk és több irányba.
Mi marad tehát: Minden időben hinni, hogy legjobb tudásunk szerint járunk el, viselkedünk, kellő időben-helyen és személynek mondjuk, amit mondunk...ha pedig hibáztunk, akkor ezt méltósággal beismerni, gyermeki derüvel és tanulási vággyal fogadni, különben a fene megette az egészet...

A boldogság titka a szeretet...hogyan lehet mindig szeretni?
Nem lehet. Mégis akarni kell és nem elfelejteni ezt tanulni...
Ha nem szeretem önmagam, mást még úgyse szerethetek. Viszont önmagamat sem szerethetem túlzottan, mert így megfeledkezem a többiekről. Ha ki tudom magam üresíteni és ezt az ürességet megszeretem, de nem ragaszkodom ehhez sem, akkor teljesebben tudom magam átadni mások szeretetére, szeretésére.
Ez az üresség az otthonom, egyedül ebben tudok eggyé válni azzal, akivé lennem kell. Egyedül ez a mindig előhívható biztonság és minden számomra és rendeltetésemhez fontos megélés ebből kell származzon.
Az üresség nem ridegség és eltávolodás, épp hogy ellenkezőleg: közeledés, elmélyülés lényem igazi esszenciájában.
Ha sokáig gyakorlom önmagam és evezek befele de mindezt egyedül, akkor butaságot követek el. Meg kell állni és tükröt kérni néha attól, aki leginkább megért vagy néha éppen egy-egy ismeretlentől...

Beszélni emberi és kényelmes, de nem kell bárkivel osztozni.Nincs is mindenki felkészülve az igazságra, mindenki azt olvassa és érti meg, amilyen érettségi szinten van és mindezt a múltja, előélete is befolyásolja...Az ember ha mértékletesen közöl ez önuralomra tanítja. Ha szenved attól, hogy nem osztozhat a személyes igazságában másokkal, akkor töltse ezt meg értelemmel, és máris átstrukturálódik minden, a szenvedés már nem is szenvedés, hanem eszköz, kegyelem...

A saját életed a legcsodálatosabb film...és sosem lehetsz annyira jó viszonyban a rendezővel, h. tudd mikor-miért épp abba a jelenetbe kerültél, érd be azzal hogy maximálisan élvezed

Annyi ajándékot kaptam az Égiektől, szerintem csak negyedét tartom számon és ha rágondolok is, csupán felét tudom feleleveníteni. Annyi mindent megengedett nekem a Jóisten, hogy nyugodtan fekszem le, bármire ébredek holnap. Amit megéltem, megpróbáltam maximálisan megélni: nem félek elengedni az életet, bármikor és bárhogyan érjen a búcsú...Mit is kaptam meg? a hallgatás kegyelmét? Vagy a Békét? Titkokat? Esetleg pontosan a Hitet? Vagy talán mindenből megkaptam valamennyit. Nem akarom tudni, mit kaptam, hiszen nem is az enyém, csak azt akarom, hogy, ami van azt felelősségteljesen használjam és adjam tovább…