Gyerekkoromban Tücsöknek szólítottak az osztálytársaim, akkor még nemigazán azonosultam ezzel a figurával...Néhány éve egyre gyakrabban eszembe jutott és egyre inkább kezdtem magam tücsökként látni: a testfelépítésemtől kezdve, a szokásaimon keresztül el egészen életmódbeli sajátosságokig.
Igazából nem csak nyáron "zenélek", de az igaz, hogy valahányszor alkalom adódik a körülményekre való tekintet nélkül "hegedülöm" a saját ritmusaimat nem ritkán az emberek örömére. Aztán az emberek továbbállnak, amikor már nem mond semmit számukra ez a szám, ez a müfaj. Én meg kétségbeesek egy pillanatra, h. egyedül maradtam, aztán továbbszökellek és segítséget kérek. Amennyire szépen szól a muzsika, annyira el is csúszom néha az ütemezésével,az adagolásával így aztán amekkora nagyot képes vagyok ugrani, legalább olyakkorát huppanok is. Érdekes dinamika ez, igazából nem tudom másképpen csinálni ezt,különben nem lennék tücsök.
A tücsök szabad: szabadon ugrándozhat, előre-hátra, jobbra-balra, kedvére irányt változtathat és meg is teszi, olykor felelőtlenül...
A tücsök nem gyüjtöget. A tücsök nőtlen, albérletben lakik, a hangyát is cigarettával kínálja és valahogy egy jókora naivitással azt hiszi, hogy az idén a tél elmarad.
A tücsök amennyire ártalmatlan, legalább annyira szőrös a lába...
....tücsökemlékezet óta mintha sosem tanulna a saját hibájából, egyidőben szórakoztat másokat és megy a saját feje után, éjszakába nyúló repertoárjába feledkezve húzza el mások nótáját, miközben lénye mélyén talán arra szomjazik, egyszer majd valaki átvállalja az Ő történetét és elmuzsikálja neki...
Ha ez megtörténne, máris minden fennebb leírt dolog értelmetlenné válna és akkor mi lenne a tücsökélet, mi lenne a tücsökmód?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése