Arról, amire annyira szomjazunk, amiről annyit beszélgetünk és elmélkedünk és amit annyira nehezen tudunk művelni

Az önvizsgálat, mint a változás záloga:

Mit is vizsgálunk: a gondolatainkat, a szívünket, a viselkedés repertoárunkat, a kapcsolatainkat, egy kicsit mindent, aminek része vagyunk, de főleg erre a mindenre adott válaszainkat egy többdimenziós skálán.

Miért „önvizsgálunk”: Talán főleg azért, mert úgy tekintünk önmagunkra, mit akik állandó spirális felfele törekvésben vagyunk, fejlesztés alatt vagyunk és mert felelősséggel tartozunk ekképpen több irányba. Ha valóban egyfajta teljességre törekszünk, ha időről időre jobban ismerjük magunkat, ha belátjuk, hogy korlátozva vagyunk, hibázunk de mindig egy újabb távlat nyílhat meg előttünk, akkor épp ennél oknál fogva vizsgáljuk felül önmagunkat, hogy egyféleképpen tökéletesítsük azt, amit lehet, pótoljuk a pótolhatót, növekedjünk a szeretetben, lehető legjobb példát nyújtsunk mindezekről.

Mikor „önvizsgálunk”: Igazából szinte mindig, de mindenesetre lehetőleg rendszeresen. Még ha hajlamosak is vagyunk azt hinni, hogy most épp eleget tudunk, hogy eleget faggattuk magunkat, hogy elfáradtunk, ne engedjünk a késztetésnek: az önvizsgálat ha minden egyes alkalommal nem is hoz időtálló új felismeréseket, megállja a helyét, leülepít, elrendez, előkészít. Ugyanakkor természetesen bizonyos személyre szabott ill. általánosabban értelmezett feltételek is jó ha jelen vannak akkor, amikor önvizsgálatba kezdünk: idő, hely, eszközök, társak stb. Ezekre most nem térek ki.

            És így elérkezünk talán a legösszetettebb részéhez az önvizsgálatnak, a Hogyan-hoz.

Érdemes a gyakorlati kérdések tárgyalása előtt tisztázni néhány szabályszerűséget az emberi természetről:

            Az önvizsgálat csalódással jár: amikor egyre mélyebben elmerülünk önnön lényünkben, lehámozunk bizonyos felszínes rétegeket, énvédő mechanizmusokat, olyan vágyakat érünk tetten, amelyek nem feltétlenül igazi lényünk természetes részei (hanem inkább manipulált vágyak), 

forrás: http://donnalight.hu

akkor egyrészt rájövünk, hogy mennyire félreismertük néha magunkat, másrészt pedig, hogy mennyire kiszolgáltatottak, törékenyek, megfelelésre hajlamosak, helyzet uralásra hajlamosak, szánalmasak stb. vagyunk. Továbbá ha sikerül ezeken túl látni, még beljebbre evezni, akkor rátalálunk arra a legbelső részre, vágyra, igazságra, ami nem más, mint az Isteni közelségre való vágyakozás, az Isteni szeretetre való szomjúság. Olyan ez, amiről tudjuk, hogy teljességében sosem tapasztalhatjuk meg, míg élünk, mégis annyira sürgető és motiváló ezen a szinten, hogy minden más értelmetlennek tűnik mellette, és nem tudjuk nem akarni, különben is részünket képezi.
Másik jellegzetes jelenség miközben önmagunkat vizsgáljuk az, hogy megláthatjuk, nyakon csíphetjük különböző szintén természetünkből adódó motivációnkat, ami ismét csalódást, fájdalmat, ellenszegülést okozhat: Jól akarunk kinézni gyakran nem is önmagunk miatt, kerüljük a kudarcot, az elutasítást valamint azt, hogy mások kontrolláljanak, irányítsanak. Arra törekszünk, hogy egyensúlyban legyünk magunkkal és környezetünkkel, optimálisan igyekszünk alkalmazkodni, közben mégis egyfajta függetlenségre és szabadságra vágyunk és törekszünk. Az érettség látszatát keltjük, holott sosem vagyunk elég érettek. De ez a látszat megvéd a kényelmetlen kérdésektől, helyzetektől, amelyek során kiderülne az előbb emlegetett törékenységünk.

            És ezzel máris különböző stratégiákat is felfedeztünk, amelyeket megtanultunk használni a bántás elkerülése érdekében. Hogyan alakulhattak ki ezek és egyáltalán miért olyan fontos, hogy eltakarjuk azt, ami gyenge bennünk, ami megcsorbult, amivel valamikor nem tudtunk mit kezdeni(Mózes 1:3). Talán pont azért, mert embertársaink sem tudnának érdemlegesen valamit kezdeni ezekkel, vagy mert visszaélnének vele, „úgysem értenék meg!”Ez igaz lehet, leghamarabb azért, mert ezeket a fájdalmakat, sérüléseket, gyengeségeket, sötétségeket egyedül a Jóisten tudja betölteni tökéletes szeretetével, ítélkezéstől mentesen. Ez a fajta gondolkodás nem egyenlő az önmagamról való lemondással, önsajnálattal, minden földi dolog lekicsinylésével vagy az Isten fele való meneküléssel. Egyszerűen azt érzékelteti, hogy belátom törékenységemet, ami részem. Belátom tökéletlenségemet, ami szintén részem és elismerem a Teremtő tökéletességét. Ennek során valamennyire megértem azokat a működéseimet, stratégiáimat, amelyeket használok együtt ezek motiváltságával.

            A szívemben megfigyelhetem, hogy milyen vágyak vannak jelen: mindenképpen erős vágyak amik valamire irányulnak és igazinak vélem ezeket (igazi olyan értelemben, hogy szükségesnek vagy egyenesen nélkülözhetetlennek, természetemből adódónak tűnnek stb.):vágyom a tiszteletre, az elismerésre, arra, hogy értékeljenek, hogy tartozzak valahova, hogy szeressenek, hogy megvalósítsam „magam”…Ezeknek a vágyaknak egy része betölthető valamelyest a társ, a környezet, közösség által. De még mindig nem vagyunk a legmélyén a szívünknek, hiszen ezek a vágyak is változékonyak (átértékelődnek, elhomályosodnak, lecserélődnek, megkérdőjeleződnek, felfokozódnak) annak függvényében, hogy éppen hogyan tudtunk megküzdeni adott időben a környezeti problémákkal, szívünk látens zugaival, jelenlegi erőforrásaink segítségével és a mindezekről alkotott képünk mennyire igazít el.

            Ha a szív látens zugait emlegetem, mire gondolok: minden, amit nehéz felfogni, elfogadni, elfojtott vágyak, furcsa vagy kellemetlen emlékek, kudarcok, fájdalmak, a feldolgozásra vagy javulásra tett sikertelen próbák, bántó szavak vagy sablonok és egyáltalán az a tudat vagy érzés, hogy ki vagyunk szolgáltatva változó működéseinknek, csalárd szívünk olykor önkényes irányításának. Szinte felfoghatatlan és ellent is mond egymásnak, ha arra gondolunk, hogy nem tudjuk teljes mértékben irányítani önmagunkat, ugyanakkor abban látjuk a jó működés zálogát, ha minél inkább sikerül kontrollálnunk magunkat: minél jobban megismerni, átlátni, nyugodtabban látni, nyugodtabban élni stb. Ez a fajta tudásunk bár növekszik, mégis véges és nem lehet teljes és annyira gyakorlatias, ahogyan azt elképzeltük.

Akármilyen paradoxonnak tűnik, végérvényben mégis csak ezt tesszük: fáj, hogy itt ezekkel a kapcsolatokkal, körülményekkel, testtel stb. nem tudjuk elérni azt a teljességet, egyensúlyt, szeretettséget, amelyet csak Isten adhat meg, amikor megérkezünk hozzá.

Ezért, hogy ez ne éleződjön ki annyira magunk és mások szeme előtt is, megteszünk mindent, ami enyhítheti az ebből adódó elégedetlenségünket vagy elterelheti a figyelmünket: „Kutat ásunk” oda, ahova éppen kivetítjük szomjunk oltásának forrását (sok minden lehet: névleges keresztény közösség, televízió, elvonulás, szenvedélyek, keresztény kötelességek végrehajtása, tanulmányozás, ima, tanácsadáshoz folyamodás, karrierizmus stb.) és rejtetten elvárjuk, hogy mindezek kitöltsék lényünket, megértésünket, ez által jól bebiztosítsuk magunknak a Jó kapcsolatot Istennel vagy csak egyszerűen kizárjuk érzékelő körünkből, azt, ami fájdalmat, disszkonfortot okoz. Ez még mindig az önvédelem, amit emlegettem az imént, nemde?

        Fontos, de nem lehet elsődleges, nem ez kell adja a motivációnk alapját: Ne azért olvassuk a Szentírást, mert olyan jól megértjük majd ezáltal az Istent (elégedjünk meg azzal, hogy Isten nagyon alaposan megért), ne a cselekvés miatt cselekedjünk jót a rászorulókkal, ne azért tegyünk nemes dolgokat, hogy enyhítsük az életünkben érzékelt bosszúságokat, ezek által azt remélve, hogy kiegyenlítődik a számla és  leegyszerűsítve a „jó tett helyébe jót várj!” mondást, várjuk a jutalmat.

Különbség van a között, hogy tenni a jót és a között, hogy jobbá válni. Nem nehéz kitalálni úgy-e, hogy mi adja az eltérést? Nagyon sokan teszik a jót, és példásan viselkednek de érezzük-e rajtuk az őszinte motivációt? Megkívánjuk-e tőlük a változtatás örömét? Amikor közelükben vagyunk, vagy eszünkbe jutnak, arra indít-e bennünket, hogy jobbá váljunk? Vagy megállapítjuk szárazan és rossz esetben talán még hamis lelkiismeret furdalással, hogy milyen jó nekik, milyen jól teljesítik kötelességüket, milyen örömmel szolgálnak, milyen boldogak(!?) stb. Miközben írom ezeket az okosnak vélt dolgokat én magam is észreveszem, hogy egy adag távolítással, kevés személyes példát hozva tálalok olyasmiket, amiknek épp hogy csak egy csücskét kóstoltam meg, nemhogy élném a gyakorlatban. Mégis egyfajta buzdításnak szánom annak, aki olvassa, hátha ő majd jobban vagy másképp érti meg (és ebben biztos vagyok) és gyakorlatban sikerül kamatoztatnia. A távolítás, amit emlegetek szintén egyfajta énvédő mechanizmus, ugyanakkor valahányszor sikerül távolítani, esetleg általános hangnemben írni, annyival közelebb kerülök én magam is a tartalomhoz. Ez lenne a motiváció? Talán egy felszínes része igen: ám ha minél inkább érzem-értem, amit neked általánosabban festek le, annál inkább sikerül megélnem a gyakorlatban is (olyan ez, mint amikor valaki a tükör előtt gyakorol, artikulál, szembe néz önmagával, kipróbál mimikákat, aztán kiáll a színpadra vagy a világba és elfeledve a tükröt éli meg a dolgait). E kezdeti bátortalanság és egoizmus mögött viszont ott van az, hogy nem tarthatom meg a tudást, ahogyan semmit sem: a szívem mélyén a szomjúság csak úgy enyhülhet, hogy másokkal együtt tanulok meg visszatérni a forráshoz.

                             

Ugyanakkor a hűsítő víz csak akkor hűsítő, ha igazán érzem ezt a szomjat és ha belátom, hogy a fogyasztó társadalom közepén akadályokba ütközöm, amikor az egyetlen vigaszt adó vizet keresem, továbbá ezzel együtt nem változik a motivációm, ami a szomj csillapítására irányul. Ez pedig így hangzik: Nem tehetek mást, nem ihatok máshonnan, vagy ha mégis, akkor ismét megszomjazom. Ezért jó látni a szív mélyén levő igazi alapvágyat.

Amíg sikerül meglátni ezt a mélyebb tartalmat, talán
rábukkanunk az ú.n. állandó, vagy visszatérő bűnünkre, hibás stratégiára: Mi az, ami lehúz, ami eltávolít az alapvágyamtól, amit a Jóisten plántált belém? Milyen képet alkottam magamról, a világról, a kapcsolatokról, a kommunikációról? Kik, mik játszottak szerepet abban, hogy ezek így alakultak? Akarok-e jobbá válni? El tudom-e fogadni, hogy ez hiba részem, de nem lényegileg ír le engem? Miért akarok változni?

            Az, amit látunk a szívünkben, ha őszintén belemélyedünk, arra indít, hogy megváltozzunk, változzunk. Abban az esetben ha a fennebb emlegetett felszínesebb vágyak, kudarcok, félelmek stb. mentén történik a változtatási késztetés, akkor ez a változás rendszerint a külsődlegesre tevődik, a viselkedésre, belül pedig marad a betöltetlen űr.

 (Máté 23:25-26)

Ha makacsul kitartunk amellett, hogy márpedig irányítani fogjuk az életünket úgy, hogy elkerüljük lehetőleg a szenvedést, akkor megtagadjuk a valóságot. A valóságnak része a szenvedés, mi meg része vagyunk a valóságnak. Ezenkívül a „tartós jólétben”

nem lehet megtapasztalni a Jóistent.

Azt, amit tudunk a világról, magunkról, elköteleződésről, hivatásról ahhoz hozzájárul a keresgélés, egyensúlyozás, törekvés a változtatásra-változásra, de nem ezek szentelik meg vagy nem mi szenteljük meg, hanem maga az Isten. Következésképpen nem követelhetjük Istentől, hogy adjon, mert rosszul vagyunk és bizony rádolgoztunk (megérdemeljük), miközben tudatában vagyunk annak, hogy  egy életnyi jó szolgálat sem lehet elfogadható ürügy üdvösségünk kieszközlésére csak azért mert mi ezt így ítéljük meg(vagy mert szó szerint értelmezzük a Szentírást vagy névleges buzgóságokat követünk vakon). Természetesen a jóra kell törekednünk, és akarnunk kell azt egyre jobban, de nem követelőzhetünk semmilyen oknál fogva Istennel szemben.

            Különösen a hosszú ideig tartó beteljesületlen vágyak válnak egy idő után követelőzéssé: „De hát ennyi nem jár ki nekem? Ennyit nem érdemlek meg? Már mióta kérem, imádkozom? Csak azt akarom, hogy…”stb.

Másik jellegzetesség amikor próbáljuk Istent a magunk elvárásai, elképzelései felé hajlítani(?!) az, hogy alkudozni kezdünk, feltételeket szabunk:” Ha meggyógyulok, akkor többet segítek a szegényeken! Ha megsegítesz a vizsga alatt, megpróbálok nem káromkodni! Lehetne, hogy ne mondjam el most az esti imát? Ha nem engeded, hogy ezen vágyaim teljesülnek, legalább annyit, hogy…!” stb.

Érdemes elolvasni a teljes Jób könyvét, végigkövetni Jób jellemfejlődését az események során illetve az, hogy három barátja milyen érvekkel áll mellette. A társai hozzáállása, javaslataik bár jogosak és példa értékűek, mégsem nyújtanak teljes vigaszt (nehézségek leküzdése, Lélekre való hagyatkozás stb.). Egyedül Jób az akinek személyre szabott módon kell a saját képességei, korlátai és körülményei között belátni és megérteni, hogy nem szállhat szembe akkora teljességgel és tökéletességgel, mint amilyen Isten. Egyfajta szívbeli nyitottsággal, őszinte szembesüléssel, Isten kegyelméből meg is érti végül és ebben lel olyan nyugalmat(egyfajta odaérés, bölcsesség, tisztánlátás), melyet emberileg nem eszközölhetett ki semmilyen körülmény között.

            Nekünk mit kell megértenünk? Mire kell megnyitnunk leginkább szívünket? Melyik területen bukkannak fel gyakran a nehézségek, bajok?

Be kell látnunk, hogy többé-kevésbé konkrét terveink vannak az elképzelt boldogság fele vezető úton.                                                                        

            Isten nem biztos hogy hajlandó együttműködni ezekkel a feltételekkel leghamarabb azért sem, mert nem biztos, hogy helyes ez a képünk, tervünk.

           

Tűnődjünk el ezen az egyszerű kijelentésen:

Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék.

(János 7:37)

Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne. (János 4:14)

Egy kis összegzés megtűzdelve Szentírásbeli hivatkozásokkal:

Egy egyszerű analógia:

1. Változékony és vétkes vagyok. Problémáim, nehézségeim vannak. Tudom, hogy Krisztus megváltott, az Atya pedig ítélkezéstől mentesen vár vissza és jelen van a szívem mélyén, mint alapvető vágy, szomj.
2. Felismert fájdalmaim, kiszámíthatatlanságom, gyarlóságom, fő problémám miatt zavarodottság van bennem, ezért meg teszek mindent, amivel ezt a terhet enyhíthetném, elfelejthetném, túlléphetném. Ez a hozzáállás nem helytálló.
3. Felismerve mindezt meg szeretnék változni, jobbá szeretnék válni és ezzel példát mutatni másoknak is. Ezt csak úgy tehetem ha valamelyest elrugaszkodom konkrét boldogulásra irányuló terveimről, Alapvágyamhoz térek vissza megpihenni, merítkezni és törékeny mivoltommal együtt járom utamat abban a megkérdőjelezhetetlen hitben, hogy ez a legjobb tudásom szerint való. Ha ez valamennyire sikerül, a többit megkapom Attól, aki mindezt kinyilatkoztatta.

Amikor én akarom megmenteni magam, a kapcsolataimat, az imidzsemet, amikor visszaélek másokkal vagy őket magamhoz igazítom, amikor igazolom magam, akkor lehet hogy ez bejön, de nem őszinte és végső soron nem csak saját magam ellen, hanem az üdvös terv ellen tettem keresztbe, a szeretet törvénye ellen vétettem.

(Példabeszédek 28:21)

Amikor elhanyagolom a szívem alapvágyát, mások tetszésére törekszem, fenntartok egy látszatot. Ebben az esetben a motivációm felszínes, a célom az önvédelem. Az önvédelem nem haszontalan (mégis miért keresném a hasznot és kinek a hasznát?), de gyakran akadályoz, eltereli a figyelmem a lényegről.

(Máté 23:13-34, Jelenések 3:15-16)

Különbség van  a között, hogy a jót tenni illetve a között, hogy jobbá válni. Egyedül nem válhatunk jobbá, egymásra szükségünk van, az életünk során pedig nehézségekkel kell megküzdenünk, anélkül, hogy ezt büntetésnek tekintenénk. Bármit gondolunk, érzünk, teszünk, vagy mulasztunk, máris felelősséggel tartozunk több irányba is.

 (Máté 18:15, Galata 6:1-5, Zsidók 3:12-13)

A jóra való törekvés, megújulás, változás állandó egyensúlyozást és állandó visszatérést jelent a forráshoz, ez a bűnbánat alapja.

(Hóseás 14:2-3)

Hogyan kamatoztathatjuk azt, amit tudunk, anélkül, hogy ezt tettetnénk vagy felvágnánk vele, mi az ami buzdít és mankót ad kezünkbe, mit jegyezzünk meg és mire hagyatkozzunk, mi az ami tőlünk telik és mivel ne foglalkozzunk?

 (Példabeszédek 16:9, Thesszalonika 5:23-24, Filippi 3:12-14)

Miben bizakodjak örökké, mi legyen a felismert szomjúságommal és milyen jutalomról beszélünk egyáltalán?

(Példabeszédek 10:3, Máté 6:25-33, Róma 8:18-29)

Végezetül pedig annyit, hogy ezeket a gondolatokat, amelyeket leírtam egy olvasmány ihlette: Dr.Lawrence Crabb Mélybenéző c. könyve (Harmat Kiadó, Budapest, 2007).

Ajánlom még ízlelgetésre: Filippi 1:3-6, Zsoltárok 139: 1-6 ill.23-24

Most azonban, hogy megismertétek az Istent, sőt hogy megismert titeket az Isten, miként tértek vissza ismét az erőtelen és gyarló elemekhez, a melyeknek megint újból szolgálni akartok? (Galata 4:9)