Azt hiszem, tudom ki vagyok és milyen vagyok. Ez teljesen sosem lesz igaz és mindig valami huncutságot tetten érek, ami meglep magamból...
Inkább ébren álmodom, mint felelek holmi közjátékra...
Inkább érzem, mint értem a körülöttem levő mindent...
A hinta, amit valahányszor üresen látok lengni, nem is üres...
Mit csinálok ilyenkor, az év utolsó napjaiban? Kalácsot eszem, bort kortyolgatok, nézem a szállingáló hópihéket, narancshéj virágot bontok…Meglátogatom a rég nem látott társakat, próbálom elrendezni az anyagi és szellemi kötelezettségeimet és igyekszem leállni, meglátni magamat: meglátni azt, ahogyan sikerült megélnem a valóságot, magamat és titeket az idén, meglátni azt, hogy mi a visszatérő akadály a viselkedésemben, mitől nem tudok néha örömtelien élni és mitől zárkózom be(mitől félek pl.). Visszapörgetem, felidézem azokat az eseményeket, amelyek ilyen vagy olyan nyomot hagytak bennem: találkozások, megvalósítások, veszteségek, kudarcok, általam választott és tőlem függetlenül kialakult egyedüllétek, betegségek az év során. Felidézem, hogy melyik a visszatérő megoldatlan problémám, nehézségem. Mennyire befolyásolta ez a kérdés a mindennapi működéseimet, az életem irányát és mi az, ami hasznomra volt, segített a megküzdésben? Hogyan álltam hozzá ehhez a kérdéshez tavaly, hát azelőtt? Kik állnak mellettem, kik hisznek bennem? Én kiben és miben hiszek? Magamban hiszek-e és milyen mértékben? Kire tudok mindig támaszkodni, kihez tudok visszatérni?
Egyik kérdésnél sem időzök el túlságosan, nem spekulálok, de azt szeretném, hogy tényleg a szívembe gyökerező legmélyebb értelmek elevenedjenek meg és tudjak átlátni azokon a játszmáimon, amelyeket gyakran csupán azért folytatok, hogy meg védjem magam, elkerüljem a kudarcot, vagy oldjam a valóságnak vélt igazság okozta keserűséget. Az igazság valóban sokféle színben tűnhet fel, ez viszont nem jelenti azt, hogy több van belőle. Olyannak látom a dolgaimat és az igazságot, amilyenre kisminkeltem ezeket.
Lassan pedig elérkezem két meghatározó kérdéshez, ezek minden korban, akárhány éves leszek és akárhol leszek, megőrzik aktualitásukat és megállják helyüket, ez az alap: KI VAGYOK ÉN?
Ez az egyik kérdés. Ki vagyok én most, ki voltam az idén, kinek kije voltam, de főleg magammal és életfeladatommal szemben ön azonos voltam-e? Én az vagyok-e, akinek lennem kell, vagy az vagyok, akinek meg szoktam lenni? Lehet, nem tudom egészen pontosan, kinek kell lennem, de hiszen nem is ez a lényeg: a lényeg az, hogy még felismerem-e a szívem hangját, a lelkiismeretemét, belátom-e, hogy gondolat lavináim érzéseket szülnek és az érzések világában az észlelésem (a valóság, ha így tetszik) torzulhat. Szeretnék-e örömtelien élni? Belátom-e, hogy a világ nem mindig úgy válaszol, ahogyan szeretném, vagy elképzeltem? El tudom-e képzelni, hogy olykor minden keserűség és megvonás, baj, betegség, ború ellenére is akarjak örömtelien élni? Ha igen, akkor nyert ügyem van. Mindezeket összevetve csak szem előtt kell tartsam, hogy: Olyan vagyok amilyen, leegyszerűsítve szeretnék látni, örömtelien akarok élni, azzá szeretnék válni, aki vagyok legbelül,…, ez néha nem egyértelmű, néha homályos, ezért segítségre, útmutatásra is szükségem van. Ha örömteli létre és teljességre törekszem, akadályokba ütközöm és jó ha ezt is belátom, nem tudom megkerülni a létrejöttünket, de hogy bennem mit hagynak, azt tudatosítanom kell. Az, hogy igazán mélyen ki vagyok én, ezt nem én döntöm el, az már eldőlt: Ezt szeretném megélni, nem feltétlenül kinyomozni. Jézus mindvégig tudta, hogy ő ki. Pontosan ezért tudott kitartani, az lenni, aki volt.
Én rendszerint vagyok valaki, időszakosan elhitetek valamit magammal, hogy ki vagyok és ez gyakran egy elképzeléssel, egy szereppel, egy vággyal vagy egyébbel kapcsolatos. Biztosan ismerősek azok a mondatok, hogy: „ - Én nem tudok másként élni!..Én azért vagyok, hogy megvalósítsam magamat!...Én ilyen, meg olyan vagyok és ezt meg azt akarom!...Én egy visszahúzódó, vagy határozott, esetleg jó fiú vagy éppen belevaló, rebellis vagy gyanakvó stb. vagyok....szerető társ vagyok, jó munkás ember vagyok vagy egyéb vagyok ”Ezek csak szerepek, tanult viselkedések, tükröződések, én védő mechanizmusok, fantom-ének, én-részek...
Ezek rendszerint nem a tiszta Én, hanem az Ego. Az egóval bábozik a környezet, a ránk adott vagy szabadon választott szerepek az egót hizlalják vagy kezdik ki elsősorban, az igazi Én, pedig, feltárásra vár.
Másik fontos kérdés az, hogy MIT AKAROK ÉN? A kettő összefügg, hiszen, minél tisztábban átlátom, ki vagyok, annál tisztább, hogy mi a dolgom, mit akarok magammal az élettel, a többiekkel. Minél homályosabb ez, vagy minél inkább az ego szintjén működök, annál befolyásolhatóbb vagyok és annál kuszábbnak tűnhet az élet.
Én mindig valamit jobban akarok, és ez is természetes, hiszen mindig adott kontextusban kell működnünk, ahol bizonyos dolgok szükségesebbek, mások meg háttérbe szorulnak. Ám akárhol lennék és akármit is csinálnék, tudnom kell, hogy alapvetően mit akarok. Miért vagyok: és erre tényleg mindenki maga keresse meg a választ.
Így év vége fele nem biztos, hogy a fogadalmak tétele a leg értelmesebb dolog, amit tehetünk, bár hasznos lehet ez is. Ha tudom, hogy ki vagyok és mit akarok, akkor ehhez egyfajta béke társul. Ezzel a békével mindenütt megállom a helyem. Ez a tudás ritkán válik egyértelművé, én mégis erre próbálok építeni.
Te mire építesz?
A Szaléziak címere: Da Mihi Animas, Caetera Tolle! (Lelkeket adj nekem, minden mást vegyél el!)
Ha a szíved kószál és szenved,
vidd vissza óvatosan a helyére,
és helyezd gyengéden a
te Istened jelenlétébe.
És ha soha semmi mást nem
tettél egész életedben,
csak a szívedet hoztad vissza
és ismét Isten jelenlétébe helyezted,
- habár újra és újra elkószált,
miután visszahoztad,
akkor életed, - biztos lehetsz benne -nem volt hiába.
Amikor az öcsém bérmálkozott és a kezem a vállán nyugodott a szentség kiosztása közben, az volt az érzésem, hogy ő most éppen egy fiatal azok közül, akinek kíséretre van szüksége, egy azok közül, akik áhítoznak az útmutatásra, szeretetre, örömteli fejlődésre és nem tudják ezt megfelelően kimutatni, beismerni, hol keresni és kivel osztozni…Sokan vannak ezek a fiatalok, mi meg mintha egyre távolodnánk tőlük, azzal hogy leírjuk őket, azzal, hogy megszóljuk őket, azzal, hogy „bezzeg a mi időnkben”-ezünk és közben elvárjuk, hogy olyan tisztelettudóak, „jók”legyenek, amilyennek látni kívánjuk őket.
Óbudai Szalézi Rendház: Sportpálya
"-Elég, hogy fiatalok vagytok, hogy nagyon szeresselek benneteket!"- Don Bosco
Hát épp ezért én szeretnék odaadóbban időt-energiát szentelve együtt tanulni, örülni, tapogatózni, egyensúlyozni, irányt-célt megjelölni, hinni- remélni-szeretni "ezekkel" a fiatalokkal.
2o1o-es év utolsó nyári oratóriumának felvezetése, Intro
Már amikor óvodában dolgoztam és aztán állást változtattam, éreztem, hogy azoktól a csillagszemű gyerkőcöktől legalább annyit tanultam, amennyit én átadtam nekik (megkockáztatnám eltolni ezt az arányt az előbbiek javára: talán többet is kaptam tőlük, mint képes voltam nekik nyújtani).
A Szaléziak, Don Bosco (Bosco Szt. János) életszentségét, pedagógiáját, lelkületét mintázva próbálnak jelen lenni az adott viszonyok között a fiatalok között (különösen a legelhagyatottabbak között), példát és indokoltságot teremtve az örömteli, vidám, képességeikkel és határaikkal együtt értelmezett ön azonos életformára.
"Légy vidám, teljesítsd híven kötelességeidet a tanulásban és a jámborságban, tégy jót másokkal! Így az életszentség útján fogsz járni!" (Don Bosconak Savio Domonkoshoz intezett szavai)
Abban hisznek, hogy mindenkiben ott van valami Jó mag (bármilyen kicsiségnek is tűnjön az), hiszen Isten saját képmására teremtett bennünket. Továbbá elfogadják Don Bosco életútja során kirajzolódott pártfogójának (személyes útmutatójának), közbenjárónak a Szűz Máriának tiszteletét.
A Boscói pedagógia a prevencióra, megelőző módszerre épül: Látni azt a „kicsi”jót, ami el van takarva a felszín és a berögződések által, látni, azt, ami még nincs is kibontakozva, szeretettel közeledni minden előzetes bélyegezés ellenére, jelen és „résen”lenni állandóan és az Istenbe vetett bizalommal egyfajta állandó jobbá válást megmintázni a fiatalok számára. Ez állandó és élethosszig tartó folyamat, amiben kulcsfontossága van a személyes Isten-kapcsolatnak, kegyelmi ajándékoknak, hitnek és motivációnak (többek között). (ha többet szeretnél tudniDon Boscoról, a szaléziakról, látogasd meg a blogon szereplő oldalakat valamint az azokon szereplő hivatkozásokat)
Szalézinak lenni szép, nem nehéz, mi több, én nem tehetek másként. Arra kaptam meghívást, hogy amit sikerül meglátni, megszerezni, megtapasztalni, tetten érni (stb.), azt tovább adjam. Annyi fiatal sír esténként titokban, annyi ajtó mögötti bánkódás, elkeseredés, bizonytalanság, reményvesztettség és kaotikus állapot van a fejlődő fiatalban. Ugyanakkor egyre inkább megkeményedik a szív, a személyes kapcsolattartási igény, minőségi együttlétre való törekvés, elszíntelenednek és személyre szabottá válnak az értékek. Ki képes egyedül, segítség nélkül ennyi mindent megszűrni?
Nem lehetek tökéletesen szalézi, de lehetek egy kis Bosco ott ahol vagyok, mert azt akarom, hogy ne cinkos legyek az eltávolodásban, elszemélytelenedésben, megbélyegzésben, hanem társ abban, hogy tisztábban és okosabban szűrve jussanak el önmaguk lényegéhez a fiatalok: pontosabban találjanak vissza Istenhez, aki életet adott nekik és aki bennük munkálkodik, akár felfigyelnek rá, akár elhanyagolják. Mindezt nem lehet csupán keresztény kötelességek teljesítésével elérni, annál többről van szó: akarni változni-változtatni, remélni szüntelen, buzgón imádkozni, örülni annak, ami éppen van, élni a szentségek vételével, ötletelni-alkotni…
Nemrég egy lelkigyakorlaton vettem részt egy kivételesen szép zarándokhelyen, Péliföldszentkereszten. Itt is tevékenykednek szaléziak, a lelkigyakorlat szalézi munkatársak és Don Bosco tisztelők számára hivatott mankót, feltöltődést nyújtani.
Havasi József SDB atya értékes gondolatokat osztott meg, illetve ébresztett bennünk a szalézi hivatással, munkássággal, életvitellel kapcsolatban. Arról elmélkedtünk, hogy „Uram, látni akarjuk Jézust!”(az év jelmondata, Strennája), arról, hogy milyenek is vagyunk, ha jól magunkba tekintünk és hogy mindezekkel együtt hogyan szolgálhatunk szaléziként. Elmélkedtünk, a hitről, reményről, szeretetről. Egy példát itt hadd osszak meg (kommentár nélkül), ami a hitet illeti: Mondjuk Olaszország szűk utcáin történik. Egy zsonglőr kifeszített kötélen villogtatja tehetségét, a közönség ujjong. Átmegy, aztán kérdezi, hogy hiszik-e, hogy így meg úgy vissza is megy. Azok ujjongva egyhangúan helyben hagyják, hiszik. Aztán azt hiszik-e, hogy ezt a talicskát áttolja a kötélen?- kérdi ismét tőlük. Őrülten kiáltoznak, buzdítják és ordítják: Hisszük! Át is megy a talicskával aztán ismét kérdi őket: - Hiszitek-e, hogy visszafele is vissza tudom tolni? – Hisszük!- kiáltják azok. Mire a zsonglőr: - Akkor ki az aki, beleülne? A következő percekben néma csend támad és mintha elvágták volna a tömeg torkát, feszülten lefagy.
Arról is volt szó, hogy hogyan és kit imádunk és ki az akit csupán tisztelünk, hogyan hajtunk térdet vagy vetünk keresztet stb., hogy ne éljünk hibás felfogásokkal, mintákkal, ezzel másokat is megtévesztve.
Számomra a lelkigyakorlat során az maradt meg a leghangsúlyosabban, hogy bátran kiállni minden akadály dacára amellett, amire a szív int, megtenni mindent annak érdekében, hogy a szeretet törvényét legjobb tudásom szerint szorgalmazzam, és ne akadályozzam. Ahol vagyok, és amivel foglalkozom, ott épp elég fiatal van ahhoz, hogy állandóan legyen tennivalóm. Ebben emberi segítségre is szükségem van. Ha te is szíveden viseled azt, hogy mellettünk, körülöttünk hogyan cseperednek fel a gyerekek, hogyan illeszkednek a fiatalok, akkor ne maradj tétlen. Ne mond vakon, „hiszem, hiszem!”. De ha tényleg hiszed, hiszel, akkor millió jót tehetsz minden nap.
Azt hiszed, érted, azt hiszed, ez vagy, azt hiszed, te vagy
ki teremt, ki kérdez, ki ural s el nem hagy
bonyolult képzetet, tervet az üdvre, érvet a létre.
Nem te vagy, csak olvadsz tömegek kényére-kedvére!
Saját illúziód állít neked csapdát,
ebben veszed meg hited, hogy tartod a kantárt,
min gyötrődsz, hogy elkerül: magad kovácsolta béklyó
oka nyűgödnek. Azt hiszed, ez vagy, azt hiszed, így jó.
Saját játszmáid között botorkálsz,
másoknak nesztelen, magadnak bedumálsz.
Légy fontos, lássák is, amúgy mi értelme?
Kinek egymás közt nem kandikál érdeme,
gyakrabban szül annak torzot az elme.
Rajongókat toborzol, más után sóvárogsz,
halványan dereng a gyerek, a pátosz.
Mégis most dícsőbb a látszat-értelem,
míg tapsolnak neki, veled a védelem.
Ha elcsípnéd középen lényeged tisztáját,
betömöd, lenyeled, éled a visszáját.
Markodban cukor, másikban ostor,
teszed a dolgod, hol itt a fondor?(!)
Ám karodat felfogják, te vagy, kin csattan,
lenyúlták cukrodat, álmodtad magadat.
Ott kínálja más, már nyújtja is,
mondj igent, mosolyogj, ennek is annak is!
Víz ízű víz után kutatsz, tükröd is személyre szabott,
lelkiismereted hideg lepedőben szunnyad, megszokod.
Követelsz, perlekedsz, ’szen jogod van, nem engedsz,
most jól jönne egy társ, kivel néha elbeszélgetsz.
Ki azért és úgy van, mert és ahogy akarod,
mert megérdemled, megtarthatod…
legalábbis míg akarod.
Lassan meg tincselik hajad az események,
pazarul kiművelted nyelvi leleményed.
Elkóborolt a gyerek,
szanaszét jelmezek, hevernek,
kifakult szerepek.
A függöny legördül, szerfelett ügyes alakítás.
Megszokott mosolyod váltja nedves pillantás.
Amiről azt hitted, jól tetted, élvezted,
a saját darabod nem te rendezted!
Eltűnődöm: a mi őseink, nagyanyáink ennyit olvastak volna, beszéltek volna a szeretetről? Igényt tartottak arra hogy relaxációt tanuljanak, vagy ú.n. nevezett mesterek könyveit bújják? Gondoltak arra, hogy meg kell magukat „menteniük” a pozitív gondolkodás és vonzás segítségével? Amikor keservesre fordult, vajon tanácsadásra jelentkeztek? Ha nem volt személyre szabott ügyvédjük, pszichológusuk, mesterük, akkor nem voltak teljes értékűek?
Valamilyen formában bizonyára átrágták magukat ezeken és hasonló kérdéseken, egyesek így, mások meg amúgy. És pontosan ez a forma az, mi széles körben elég eltérőbe öltözött mára. Maga a forma változása talán elkerülhetetlen, viszont ha ez az új imázs eltakarja, átszínezi, lebecsüli, háttérbe szorítja a lényeget miközben önmagát kínálja kacéran, akkor ez talán elkerülhető, mindenesetre balgaságnak és átlátszó gesztusnak tűnik.
Az, hogy manapság úton-útfélen arra látunk kínálatot, meghívást, „eszközöket”(pfujjj!) hogy hogyan lehetne több, jobb szeretet, hogyan szerethetnénk könnyedébben, bölcsebben, szakszerűbben, olyan, mintha a növényzetnek ecsetelnénk a fotoszintézisben rejlő lehetőségeket: „-Drága növények! Éljetek a fotoszintézissel, hogy növekedhessetek és előteremthessétek a szükséges vegyületeket. Ezt így tehetitek meg, esetleg úgy, vagy amúgy….!”
Amilyen ösztönösen szopik a csecsemő (persze vannak eltérések, rendellenességek is, de ezt nem nekem és nem itt kell tárgyalnom),amilyen természetesen ciklikus a belégzés-kilégzés, olyan részünk a szeretetre való képességünk, rátermettségünk is (vagy legalábbis életünk egy bizonyos időszakában ilyen természetes és érintetlen, tiszta).
Persze, hogy műveléséhez hozzájárulnak olvasmányok, bölcs útmutatások, példás események, de hát ezek nem egyebek, mint tényezők, amelyek megelevenítik, felelevenítik „tudásunkat”, előcsalogatják a tiszta vágyat, vagy éppen leépítik a felesleges „göncöket”, amikkel beborítottuk e vágyat. Ezek a tényezők akkor is elénkbe jönnek, körülvesznek ha semmiféle erőfeszítést, szervezett keresgélést nem indítványozunk. Különben is miért szervezgetnénk olyasvalamire, amink már meg van: a hajlandóságunk és a vágyunk, sőt gyakorlati tapasztalatunk is.
A szeretetnek nem jár le a szavatossága, a szeretet nem éppen trendi aztán meg divatjamúlt, a szeretet külső megnyilvánulásai csupán járulékosak: Igazi állagát, tartalmát, irányultságának alapját önmagunkon (-ban) mérhetjük le, olvashatjuk le elsősorban.
Amikor azzal bíbelődünk, hogy hogyan kell, lehet szeretni, akkor nagyon benne vagyunk egy közjátékban és eléggé távol saját lényegünktől, következésképpen távol a Teremtőnktől, akinek képmását viseljük.
Nagyon szép és helyes, hasznos, hogy rendelkezésünkre állnak információk, kapaszkodók. Ezek egy része egyszerű és átlátható. Ám majd minden információ mögött, amivel szabadon érintkezhetünk és közülünk való, ott lapul egyfajta érdek is: legyen ez profitorientáltság, toborzás, előkészítés-felvezetés, agymosás vagy egyéb, MANIPULATÍV.
Tartalmas szűrést mindenkinek!
Mit is vizsgálunk: a gondolatainkat, a szívünket, a viselkedés repertoárunkat, a kapcsolatainkat, egy kicsit mindent, aminek része vagyunk, de főleg erre a mindenre adott válaszainkat egy többdimenziós skálán.
Miért „önvizsgálunk”: Talán főleg azért, mert úgy tekintünk önmagunkra, mit akik állandó spirális felfele törekvésben vagyunk, fejlesztés alatt vagyunk és mert felelősséggel tartozunk ekképpen több irányba. Ha valóban egyfajta teljességre törekszünk, ha időről időre jobban ismerjük magunkat, ha belátjuk, hogy korlátozva vagyunk, hibázunk de mindig egy újabb távlat nyílhat meg előttünk, akkor épp ennél oknál fogva vizsgáljuk felül önmagunkat, hogy egyféleképpen tökéletesítsük azt, amit lehet, pótoljuk a pótolhatót, növekedjünk a szeretetben, lehető legjobb példát nyújtsunk mindezekről.
Mikor „önvizsgálunk”: Igazából szinte mindig, de mindenesetre lehetőleg rendszeresen. Még ha hajlamosak is vagyunk azt hinni, hogy most épp eleget tudunk, hogy eleget faggattuk magunkat, hogy elfáradtunk, ne engedjünk a késztetésnek: az önvizsgálat ha minden egyes alkalommal nem is hoz időtálló új felismeréseket, megállja a helyét, leülepít, elrendez, előkészít. Ugyanakkor természetesen bizonyos személyre szabott ill. általánosabban értelmezett feltételek is jó ha jelen vannak akkor, amikor önvizsgálatba kezdünk: idő, hely, eszközök, társak stb. Ezekre most nem térek ki.
És így elérkezünk talán a legösszetettebb részéhez az önvizsgálatnak, a Hogyan-hoz.
Érdemes a gyakorlati kérdések tárgyalása előtt tisztázni néhány szabályszerűséget az emberi természetről:
Az önvizsgálat csalódással jár: amikor egyre mélyebben elmerülünk önnön lényünkben, lehámozunk bizonyos felszínes rétegeket, énvédő mechanizmusokat, olyan vágyakat érünk tetten, amelyek nem feltétlenül igazi lényünk természetes részei (hanem inkább manipulált vágyak),
akkor egyrészt rájövünk, hogy mennyire félreismertük néha magunkat, másrészt pedig, hogy mennyire kiszolgáltatottak, törékenyek,megfelelésre hajlamosak, helyzet uralásrahajlamosak, szánalmasak stb. vagyunk. Továbbá ha sikerül ezeken túl látni, még beljebbre evezni, akkor rátalálunk arra a legbelső részre, vágyra, igazságra, ami nem más, mint az Isteni közelségre való vágyakozás, az Isteni szeretetre való szomjúság. Olyan ez, amiről tudjuk, hogy teljességében sosem tapasztalhatjuk meg, míg élünk, mégis annyira sürgető és motiváló ezen a szinten, hogy minden más értelmetlennek tűnik mellette, és nem tudjuk nem akarni, különben is részünket képezi.
Másik jellegzetes jelenség miközben önmagunkat vizsgáljuk az, hogy megláthatjuk, nyakon csíphetjük különböző szintén természetünkből adódó motivációnkat, ami ismét csalódást, fájdalmat, ellenszegülést okozhat: Jól akarunk kinézni gyakran nem is önmagunk miatt, kerüljük a kudarcot, az elutasítást valamint azt, hogy mások kontrolláljanak, irányítsanak. Arra törekszünk, hogy egyensúlyban legyünk magunkkal és környezetünkkel, optimálisan igyekszünk alkalmazkodni, közben mégis egyfajta függetlenségre és szabadságra vágyunk és törekszünk. Az érettség látszatát keltjük, holott sosem vagyunk elég érettek. De ez a látszat megvéd a kényelmetlen kérdésektől, helyzetektől, amelyek során kiderülne az előbb emlegetett törékenységünk.
És ezzel máris különböző stratégiákat is felfedeztünk, amelyeket megtanultunk használni a bántás elkerülése érdekében. Hogyan alakulhattak ki ezek és egyáltalán miért olyan fontos, hogy eltakarjuk azt, ami gyenge bennünk, ami megcsorbult, amivel valamikor nem tudtunk mit kezdeni(Mózes 1:3). Talán pont azért, mert embertársaink sem tudnának érdemlegesen valamit kezdeni ezekkel, vagy mert visszaélnének vele, „úgysem értenék meg!”Ez igaz lehet, leghamarabb azért, mert ezeket a fájdalmakat, sérüléseket, gyengeségeket, sötétségeket egyedül a Jóisten tudja betölteni tökéletes szeretetével, ítélkezéstől mentesen. Ez a fajta gondolkodás nem egyenlő az önmagamról való lemondással, önsajnálattal, minden földi dolog lekicsinylésével vagy az Isten fele való meneküléssel. Egyszerűen azt érzékelteti, hogy belátom törékenységemet, ami részem. Belátom tökéletlenségemet, ami szintén részem és elismerem a Teremtő tökéletességét. Ennek során valamennyire megértem azokat a működéseimet, stratégiáimat, amelyeket használok együtt ezek motiváltságával.
A szívemben megfigyelhetem, hogy milyen vágyak vannak jelen: mindenképpen erős vágyak amik valamire irányulnak és igazinak vélem ezeket (igazi olyan értelemben, hogy szükségesnek vagy egyenesen nélkülözhetetlennek, természetemből adódónak tűnnek stb.):vágyom a tiszteletre, az elismerésre, arra, hogy értékeljenek, hogy tartozzak valahova, hogy szeressenek, hogy megvalósítsam „magam”…Ezeknek a vágyaknak egy része betölthető valamelyest a társ, a környezet, közösség által. De még mindig nem vagyunk a legmélyén a szívünknek, hiszen ezek a vágyak is változékonyak (átértékelődnek, elhomályosodnak, lecserélődnek, megkérdőjeleződnek, felfokozódnak) annak függvényében, hogy éppen hogyan tudtunk megküzdeni adott időben a környezeti problémákkal, szívünk látens zugaival, jelenlegi erőforrásaink segítségével és a mindezekről alkotott képünk mennyire igazít el.
Ha a szív látens zugait emlegetem, mire gondolok: minden, amit nehéz felfogni, elfogadni, elfojtott vágyak, furcsa vagy kellemetlen emlékek, kudarcok, fájdalmak, a feldolgozásra vagy javulásra tett sikertelen próbák, bántó szavak vagy sablonok és egyáltalán az a tudat vagy érzés, hogy ki vagyunk szolgáltatva változó működéseinknek, csalárd szívünk olykor önkényes irányításának. Szinte felfoghatatlan és ellent is mond egymásnak, ha arra gondolunk, hogy nem tudjuk teljes mértékben irányítani önmagunkat, ugyanakkor abban látjuk a jó működés zálogát, ha minél inkább sikerül kontrollálnunk magunkat: minél jobban megismerni, átlátni, nyugodtabban látni, nyugodtabban élni stb. Ez a fajta tudásunk bár növekszik, mégis véges és nem lehet teljes és annyira gyakorlatias, ahogyan azt elképzeltük.
Akármilyen paradoxonnak tűnik, végérvényben mégis csak ezt tesszük: fáj, hogy itt ezekkel a kapcsolatokkal, körülményekkel, testtel stb. nem tudjuk elérni azt a teljességet, egyensúlyt, szeretettséget, amelyet csak Isten adhat meg, amikor megérkezünk hozzá.
Ezért, hogy ez ne éleződjön ki annyira magunk és mások szeme előtt is, megteszünk mindent, ami enyhítheti az ebből adódó elégedetlenségünket vagy elterelheti a figyelmünket: „Kutat ásunk” oda, ahova éppen kivetítjük szomjunk oltásának forrását (sok minden lehet: névleges keresztény közösség, televízió, elvonulás, szenvedélyek, keresztény kötelességek végrehajtása, tanulmányozás, ima, tanácsadáshoz folyamodás, karrierizmus stb.) és rejtetten elvárjuk, hogy mindezek kitöltsék lényünket, megértésünket, ez által jól bebiztosítsuk magunknak a Jó kapcsolatot Istennel vagy csak egyszerűen kizárjuk érzékelő körünkből, azt, ami fájdalmat, disszkonfortot okoz. Ez még mindig az önvédelem, amit emlegettem az imént, nemde?
Fontos, de nem lehet elsődleges, nem ez kell adja a motivációnk alapját: Ne azért olvassuk a Szentírást, mert olyan jól megértjük majd ezáltal az Istent (elégedjünk meg azzal, hogy Isten nagyon alaposan megért), ne a cselekvés miatt cselekedjünk jót a rászorulókkal, ne azért tegyünk nemes dolgokat, hogy enyhítsük az életünkben érzékelt bosszúságokat, ezek által azt remélve, hogy kiegyenlítődik a számla és leegyszerűsítve a „jó tett helyébe jót várj!” mondást, várjuk a jutalmat.
Különbség van a között, hogy tenni a jót és a között, hogy jobbá válni. Nem nehéz kitalálni úgy-e, hogy mi adja az eltérést? Nagyon sokan teszik a jót, és példásan viselkednek de érezzük-e rajtuk az őszinte motivációt? Megkívánjuk-e tőlük a változtatás örömét? Amikor közelükben vagyunk, vagy eszünkbe jutnak, arra indít-e bennünket, hogy jobbá váljunk? Vagy megállapítjuk szárazan és rossz esetben talán még hamis lelkiismeret furdalással, hogy milyen jó nekik, milyen jól teljesítik kötelességüket, milyen örömmel szolgálnak, milyen boldogak(!?) stb. Miközben írom ezeket az okosnak vélt dolgokat én magam is észreveszem, hogy egy adag távolítással, kevés személyes példát hozva tálalok olyasmiket, amiknek épp hogy csak egy csücskét kóstoltam meg, nemhogy élném a gyakorlatban. Mégis egyfajta buzdításnak szánom annak, aki olvassa, hátha ő majd jobban vagy másképp érti meg (és ebben biztos vagyok) és gyakorlatban sikerül kamatoztatnia. A távolítás, amit emlegetek szintén egyfajta énvédő mechanizmus, ugyanakkor valahányszor sikerül távolítani, esetleg általános hangnemben írni, annyival közelebb kerülök én magam is a tartalomhoz. Ez lenne a motiváció? Talán egy felszínes része igen: ám ha minél inkább érzem-értem, amit neked általánosabban festek le, annál inkább sikerül megélnem a gyakorlatban is (olyan ez, mint amikor valaki a tükör előtt gyakorol, artikulál, szembe néz önmagával, kipróbál mimikákat, aztán kiáll a színpadra vagy a világba és elfeledve a tükröt éli meg a dolgait). E kezdeti bátortalanság és egoizmus mögött viszont ott van az, hogy nem tarthatom meg a tudást, ahogyan semmit sem: a szívem mélyén a szomjúság csak úgy enyhülhet, hogy másokkal együtt tanulok meg visszatérni a forráshoz.
Ugyanakkor a hűsítő víz csak akkor hűsítő, ha igazán érzem ezt a szomjat és ha belátom, hogy a fogyasztó társadalom közepén akadályokba ütközöm, amikor az egyetlen vigaszt adó vizet keresem, továbbá ezzel együtt nem változik a motivációm, ami a szomj csillapítására irányul. Ez pedig így hangzik: Nem tehetek mást, nem ihatok máshonnan, vagy ha mégis, akkor ismét megszomjazom. Ezért jó látni a szív mélyén levő igazi alapvágyat.
Amíg sikerül meglátni ezt a mélyebb tartalmat, talán
rábukkanunk az ú.n. állandó, vagy visszatérő bűnünkre, hibás stratégiára: Mi az, ami lehúz, ami eltávolít az alapvágyamtól, amit a Jóisten plántált belém? Milyen képet alkottam magamról, a világról, a kapcsolatokról, a kommunikációról? Kik, mik játszottak szerepet abban, hogy ezek így alakultak? Akarok-e jobbá válni? El tudom-e fogadni, hogy ez hiba részem, de nem lényegileg ír le engem? Miért akarok változni?
Az, amit látunk a szívünkben, ha őszintén belemélyedünk, arra indít, hogy megváltozzunk, változzunk. Abban az esetben ha a fennebb emlegetett felszínesebb vágyak, kudarcok, félelmek stb. mentén történik a változtatási késztetés, akkor ez a változás rendszerint a külsődlegesre tevődik, a viselkedésre, belül pedig marad a betöltetlen űr.
(Máté 23:25-26)
Ha makacsul kitartunk amellett, hogy márpedig irányítani fogjuk az életünket úgy, hogy elkerüljük lehetőleg a szenvedést, akkor megtagadjuk a valóságot. A valóságnak része a szenvedés, mi meg része vagyunk a valóságnak. Ezenkívül a „tartós jólétben”
nem lehet megtapasztalni a Jóistent.
Azt, amit tudunk a világról, magunkról, elköteleződésről, hivatásról ahhoz hozzájárul a keresgélés, egyensúlyozás, törekvés a változtatásra-változásra, de nem ezek szentelik meg vagy nem mi szenteljük meg, hanem maga az Isten. Következésképpen nem követelhetjük Istentől, hogy adjon, mert rosszul vagyunk és bizony rádolgoztunk (megérdemeljük), miközben tudatában vagyunk annak, hogy egy életnyi jó szolgálat sem lehet elfogadható ürügy üdvösségünk kieszközlésére csak azért mert mi ezt így ítéljük meg(vagy mert szó szerint értelmezzük a Szentírást vagy névleges buzgóságokat követünk vakon). Természetesen a jóra kell törekednünk, és akarnunk kell azt egyre jobban, de nem követelőzhetünk semmilyen oknál fogva Istennel szemben.
Különösen a hosszú ideig tartó beteljesületlen vágyak válnak egy idő után követelőzéssé: „De hát ennyi nem jár ki nekem? Ennyit nem érdemlek meg? Már mióta kérem, imádkozom? Csak azt akarom, hogy…”stb.
Másik jellegzetesség amikor próbáljuk Istent a magunk elvárásai, elképzelései felé hajlítani(?!) az, hogy alkudozni kezdünk, feltételeket szabunk:” Ha meggyógyulok, akkor többet segítek a szegényeken! Ha megsegítesz a vizsga alatt, megpróbálok nem káromkodni! Lehetne, hogy ne mondjam el most az esti imát? Ha nem engeded, hogy ezen vágyaim teljesülnek, legalább annyit, hogy…!” stb.
Érdemes elolvasni a teljes Jób könyvét, végigkövetni Jób jellemfejlődését az események során illetve az, hogy három barátja milyen érvekkel áll mellette. A társai hozzáállása, javaslataik bár jogosak és példa értékűek, mégsem nyújtanak teljes vigaszt (nehézségek leküzdése, Lélekre való hagyatkozás stb.). Egyedül Jób az akinek személyre szabott módon kell a saját képességei, korlátai és körülményei között belátni és megérteni, hogy nem szállhat szembe akkora teljességgel és tökéletességgel, mint amilyen Isten. Egyfajta szívbeli nyitottsággal, őszinte szembesüléssel, Isten kegyelméből meg is érti végül és ebben lel olyan nyugalmat(egyfajta odaérés, bölcsesség, tisztánlátás), melyet emberileg nem eszközölhetett ki semmilyen körülmény között.
Nekünk mit kell megértenünk? Mire kell megnyitnunk leginkább szívünket? Melyik területen bukkannak fel gyakran a nehézségek, bajok?
Be kell látnunk, hogy többé-kevésbé konkrét terveink vannak az elképzelt boldogság fele vezető úton.
Isten nem biztos hogy hajlandó együttműködni ezekkel a feltételekkel leghamarabb azért sem, mert nem biztos, hogy helyes ez a képünk, tervünk.
Tűnődjünk el ezen az egyszerű kijelentésen:
Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék.
(János 7:37)
Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne. (János 4:14)
Egy kis összegzés megtűzdelve Szentírásbeli hivatkozásokkal:
Egy egyszerű analógia:
Változékony és vétkes vagyok. Problémáim, nehézségeim vannak. Tudom, hogy Krisztus megváltott, az Atya pedig ítélkezéstől mentesen vár vissza és jelen van a szívem mélyén, mint alapvető vágy, szomj.
Felismert fájdalmaim, kiszámíthatatlanságom, gyarlóságom, fő problémám miatt zavarodottság van bennem, ezért meg teszek mindent, amivel ezt a terhet enyhíthetném, elfelejthetném, túlléphetném. Ez a hozzáállás nem helytálló.
Felismerve mindezt meg szeretnék változni, jobbá szeretnék válni és ezzel példát mutatni másoknak is. Ezt csak úgy tehetem ha valamelyest elrugaszkodom konkrét boldogulásra irányuló terveimről, Alapvágyamhoz térek vissza megpihenni, merítkezni és törékeny mivoltommal együtt járom utamat abban a megkérdőjelezhetetlen hitben, hogy ez a legjobb tudásom szerint való. Ha ez valamennyire sikerül, a többit megkapom Attól, aki mindezt kinyilatkoztatta.
Amikor én akarom megmenteni magam, a kapcsolataimat, az imidzsemet, amikor visszaélek másokkal vagy őket magamhoz igazítom, amikor igazolom magam, akkor lehet hogy ez bejön, de nem őszinte és végső soron nem csak saját magam ellen, hanem az üdvös terv ellen tettem keresztbe, a szeretet törvénye ellen vétettem.
(Példabeszédek 28:21)
Amikor elhanyagolom a szívem alapvágyát, mások tetszésére törekszem, fenntartok egy látszatot. Ebben az esetben a motivációm felszínes, a célom az önvédelem. Az önvédelem nem haszontalan (mégis miért keresném a hasznot és kinek a hasznát?), de gyakran akadályoz, eltereli a figyelmem a lényegről.
(Máté 23:13-34, Jelenések 3:15-16)
Különbség van a között, hogy a jót tenni illetve a között, hogy jobbá válni. Egyedül nem válhatunk jobbá, egymásra szükségünk van, az életünk során pedig nehézségekkel kell megküzdenünk, anélkül, hogy ezt büntetésnek tekintenénk. Bármit gondolunk, érzünk, teszünk, vagy mulasztunk, máris felelősséggel tartozunk több irányba is.
(Máté 18:15, Galata 6:1-5, Zsidók 3:12-13)
A jóra való törekvés, megújulás, változás állandó egyensúlyozást és állandó visszatérést jelent a forráshoz, ez a bűnbánat alapja.
(Hóseás 14:2-3)
Hogyan kamatoztathatjuk azt, amit tudunk, anélkül, hogy ezt tettetnénk vagy felvágnánk vele, mi az ami buzdít és mankót ad kezünkbe, mit jegyezzünk meg és mire hagyatkozzunk, mi az ami tőlünk telik és mivel ne foglalkozzunk?
Miben bizakodjak örökké, mi legyen a felismert szomjúságommal és milyen jutalomról beszélünk egyáltalán?
(Példabeszédek 10:3, Máté 6:25-33, Róma 8:18-29)
Végezetül pedig annyit, hogy ezeket a gondolatokat, amelyeket leírtam egy olvasmány ihlette: Dr.Lawrence Crabb Mélybenéző c. könyve (Harmat Kiadó, Budapest, 2007).
Ajánlom még ízlelgetésre: Filippi 1:3-6, Zsoltárok 139: 1-6 ill.23-24
Most azonban, hogy megismertétek az Istent, sőt hogy megismert titeket az Isten, miként tértek vissza ismét az erőtelen és gyarló elemekhez, a melyeknek megint újból szolgálni akartok? (Galata 4:9)
JELENLÉTHol keressem a megvilágosodást?
Itt.
Mikor nyerem el?
Éppen most.
De akkor miért nem érzem?
Mert nem látsz.
Mit kellene látnom?
Semmit, csak nézz.
Mire?
Amire a szemed rápillant.
Másként kell valahogy néznem?
Nem, a közönséges nézés jó lesz.
Nem úgy nézek állandóan?
Nem.
Miért nem?
Mert ahozz, hogy láss jelen kell lenned.
Többnyire valahol máshol vagy.Anthony De Mello
Meg akarod tudni, mi van…Meg akarod tudni az igazságot…nem is akármilyen igazságra áhítozol: a sokat emlegetett teljes igazságra. Egy igazság aztán nem elég, vagy egy idő után kevésnek tűnik és úgy érzed, távolabb van az igazság, nem erre volt szükséged, nem éred be ezzel a tudással.
Miért lenne ez fontos: tudni az igazságot, birtokolni a tudást, amikor meg sem tudod határozni egyértelműen a paramétereit, mibenlétét, jellegét…
A válasz, talán: Uralni akarod, felül akarsz emelkedni azon, amit már megtapasztaltál, meg akarod tartani a meglévő tudásod és azzal fantáziálsz, hogy ha ezt megsokszorozod, ráhalmozol, akkor uralni fogod a helyzeted, eltűnnek kérdéseid stb. Akkor már nem a körülmények, világ, vélemény, elvárás, norma, divat, stressz, vallás, szerelem (stb.) irányít, hanem te ezeket bölcsen és elégtétellel szemléled valahonnan.
Na, most ha ezt újraolvasod magadnak, mit gondolsz, hol van ez a hely, állapot, nézőpont? Eszedbe juthat a halál állapota, az ú.n. megvilágosodás még itt testben a Földön vagy egyebek, esetleg eszelős képek.
Eddig a motivációról, “emberi természet”-ről.
Most pedig arról, hogy mit is teszel azért, hogy urald a helyzetet:
Odaigazítod magadhoz azt, amit látsz, tapasztalsz, olvasol a környezetből és fordítva, magad is igazítod hozzá, hogy elkerüld vagy lecsökkentsd a bántást. Amikor leporolod magadról a szerepeket, nyeléseket, meghasonulásokat, következetlenségeket (stb.), azt is piszokul intelligens módon kitalálod, hogy szerinted ez mire volt jó a te olvasatod, utad, haladásod, törekvéseid szempontjából. Ha optimista vagy, addig mérlegelsz, hogy egyenesen örülsz a bajnak és hálatelt szívvel gondolsz a sérelmekre, panaszra, mert úgy tekintesz rájuk: egy nemesebb cél érdekében edzenek téged. Ha aktív mozgatója, előidézője, protagonistája vagy a szóban forgó panasznak és ilyenképpen rendezed tovább magadban, akkor úton vagy a fele, hogy elhallgattasd a saját lelkiismeretedet egy szerinted nemesnek vélt cél érdekében: az Egó-d haladása, a Te előremeneteled, ami, hát, csak egy felszínes réteg az igazi Én-edből.
Tovább haladva azt veszed észre, hogy látszólag mintha az idő múltán ezek a “leckék”, tanulságok törlődnének, vagy legalábbis elszíntelenednek.
Te közben összeolvasol mindenféle – szerinted hasznos, izgalmas – anyagot és majdhogynem mindegyik tartalmával képes vagy azonosulni adott időben, örülsz is neki. Kétségkívül valamelyest működnek a szűrőberendezéseid, sőt valamilyen szinten el is raktározódnak anyagok, aztán valami különös dolog történik: Te elmész otthonról, kilépsz a raktárból, felkerekedsz ismét gyűjtögetni, aztán meg azon kapod magad, hogy gyakorlatban valahogy még mindig nem tudod, hogy MI VAN.
Az, hogy mi van, az Titok. Én nem mondhatom meg, mi a titok. Ha megmondhatnám, nem lenne már titok. Nem az a titok, amit a The Secret leír, megfilmesít, bár szimpatikus sőt hasznos lehet. Ahogy az sem titok, amit úgy vezetsz fel a barátnődnek, hogy: “-Figyelj, tudsz titkot tartani?”
A szabad kőművesek is vonzó párhuzamokat, elméleteket, összefüggéseket és tanácsokat sorakoztathatnak fel az agyadnak, elmédnek.
Tudnod kell, a Titok nem az agyban villan fel, az a Szívbe ver gyökeret. Soha nincs kimondva, elmondva, leírva, mégis terjeszkedik, ha egyszerű “sémákhoz”(!?) térsz vissza. A sémák nem kívül tapinthatóak ki, kívül csupán tükröződésekkel találkozol: néha sikerül megpillantani a lényeges tükröződéseket.
Az a Most, amiben ezt olvasod máris nem az a Most, amiben én megéltem, tehát az már nincs is bizonyos értelemben. Ami nincs, azzal mért foglalkoznál, egyáltalán hogyan élhetnéd meg és főleg: miért tennél ilyet? Ráadásul az én általam megélt Most bár hasonlíthat a te Most-odra, mégis neked a Te Most-od a mankód.
A Most-ban (amit nem is szabadna megneveznem, hisz csak töredékét fejezi ki) sosem vagy egyedül: nem tőled való, mégis benne vagy, benne lehetsz.
Kérlek, ne érts félre: keresésed hasznos lehet és szükségszerű, tanulnod kell, olvasnod is kell, menned, tenned és látnod is kell. A nehézségeket, panaszokat jó ha hálával és tanulási vággyal fogadod, de ne kapaszkodj az ezekről alkotott képeidhez (hiszen nem is egyedül te alkottad őket, ráhatással szülted meg őket).
Ha olvasol, egyszerű témába vágó olvasmányt olvass! Ha hiszel, higgy hát és hallgasd a harangot, lépj be a szentélybe, templomba és lehetőleg ne a neked megfelelő „hitgyüli”-t keresgéld!
Ha azt hiszed, én itt „osztom az észt”, szóvirágokkal díszítem a semmit, legyen…, ahogy akarod. Mégse alkoss elhamarkodottan véleményt valamiről, amit esetleg nem kóstolgatsz rendszeresen. Inkább tedd félre ezt az egészet és légy jelen Most és valahányszor csak teheted.
Bármit teszel, tedd most és egyszerűsítsd le magadat és minden képzetedet. Ha ez tartósan sikerül, folytasd ezt az írást…!
Ülök és eltölt a boldogság, nem az a fajta, amelyet a csokitól vagy a közelgő fizetés-naptól szoktam érzékelni, egészen másik fajta öröm ez, mintha nem is lehetne ennek semmilyen konkrét alapját tetten érni: felnőtt fejjel egy feledésbe merült gyermeki állapotra emlékeztet, egyfajta létélmény.
Eszembe jut és megkérdezem magamtól, milyen gyakran élek meg ilyesmit...Nem szomorít el a válasz. Azért nem, mert Hála Istennek már látom hogy a korlátaimmal és a személyes történetemmel, képességeimmel kell együtt utaznom. Ez azért is értékes felismerés, mert vele párhuzamosan egyben fel is számolom a csapdát, amiben vergődtem: és pedig az a burkolt tudat vagy hamis vágy, hogy tökéletesnek kell lennem. E csapda fogságában hányszor viszonyultam "hamis részvéttel" a társaim iránt?! Hányszor "etettem" meg saját magammal, hogy nekem minden időben kiválóan meg kell felelnem, jelesre kell teljesítenem, csak azt kell mondanom, ami előbbre viszi a másikat vagy hogy én nem hibázhatok,mert azáltal magamat, utamat és más tényezőket is akadályozom. Mindezek rendben is volnának ha önmagukban csupán törekvés szintjén lettek volna jelen, de én határozottan összetévesztettem a törekvést a következménnyel, a kifejlettel, az állapottal. Ez hiba. Olyan, mintha azt mondanám, önmagam összetévesztem az Isten személyével.
Ebbe a csabdába könnyen beleeshetsz Te is, különösen napjainkban és különösen abban az esetben ha olyan maszkírozott vagy nyílt, kívülről érkező üzeneteket hordozol magadban, mint pl. a '"-Tökéletlen vagy!: Ügyetlen vagy! Ezt sem vagy képes megcsinálni! Mihaszna kölök..., " stb
Ha ezt nem ismered fel időben (igazából sosem késő), az lehet a folytatás, hogy nem a saját utadat járod, hanem valaki másét, mások iránt sóvárogsz, akiket bár nem ismersz eléggé mégis hajlasz kijelenteni róluk, hogy nekik jobban megy, jobban csinálják, könnyű nekik stb. Ezenkívül a magad gyengeségeként (most már nevezhetem így) értelmezett perfekcionizmusod által másokat is félrevezethetsz, főleg ha tanácsokat osztogatsz életükre nézve, "okoskodsz" és azt a benyomást kelted, hogy te gyakorlatból, tapasztalatból és jó indulatból mondod ezeket-hát végülis ez az ú.n. hamis részvét.Senki nem mondhatja meg tisztán, hogyan legyen, ettől függetlenül persze beszélgetünk és együtt vizsgálódhatunk, de dönteni mindenkinek maga kell.A döntést pedig a Szívben kell meghozni, erre kell kérni a Lélek útmutatását, segítségét.
Az Isteni Akarat nem áll olyan messze a saját vágyaimtól, hiszen a saját tiszta(!), belső(!), mély(!) vágyakozásaim is alapvetően tőle forráslanak. Teljes ragyogásában és teljes igazságában sosem nyilatkozik meg ez a Felső Akarat előttem, de elég ha az "itt és most"-ban lehető legjobb tudásom, akaratom szerint élek követve ezeket a vágyaimat, elképzeléseimet figyelembe véve a határaimat és a korlátaimat.Ha azért szenvedek, mert nem tudom, mi a dolgom, mi a mélyebb vonatkozása utamnak, feladatomnak, akkor máris szem elől tévesztettem, megfeledkeztem erről az egyszerű törvényszerűségről. És ha már törvényszerűségekről van szó, a legjobb és legegyszerűbb "mankó" az úton, az a Parancsolatokhoz való igazodás. Vannak egyetemes értékek, amelyek - bármennyire is változna világunk, társadalmunk, vagy mi - mindig is érvényesek és igazságosak maradnak, megállják a helyüket.
Azt kívánom, azok az emberek, akikkel szemben néha hamis részvéttel voltam, kapják meg a szükséges segítséget, világosságot, bölcsességet Szív-beli döntéseik meghozatalára, hogy képesek legyenek saját útjukat járni és ne az enyémet vagy akárki másét, hiszen jóval közelebb állnak az Isten által megálmodott úthoz, mint bárki más járatához, vagy, mint azt gondolnák.
Amikor csokit eszel, edd olyan örömmel, mint a gyermek és ne figyelj semmi másra. Amikor közeleg a fizetés-nap, örülj úgy, mint a gyerek és osztozz örömödben másokkal is, mint a gyermek. Amikor, pedig, szerepeidnek teszel eleget, ne feledd, hogy ne vidd túlzásba és ne téveszd össze lényed legbelső lényegét a szereppel, mert ez előbb utóbb lehangoltsághoz és az önazonosság csorbulásához vezet.
A Húsvét előtti 40 nap kegyelmi időszak, felkészülés az újjászületésre, feltámadásra: Minden évben ebben az időszakban hasznos újra átnézni a saját életutat, élemódot, kapcsolatokat, perspektívákat. De legfőképp a szívet megnyitni: hiszen olyan hamar befalazzuk magunkat sokszor, megkeményítjük szívünket és olyan jól tudjuk, másoktól mit várunk, mi magunk meg nem ismerjük be, hogy nekünk is tennünk kell...Mit kell tennünk ebben az időszakban: kicsit lecsípni a saját igényeinkből, kicsit szervesebben és derűsebben élni meg a hétköznapokat, kicsit lemondani valamiről, ami igazán szenvedélyyé vált, kicsit többet adni mindenkinek (és nem kimondottan a fölöslegünkből), kicsit többet hallgatni és szemlélődni, kicsit kevesebbet panaszkodni .... ...., és nagyon akarni SZERETNI.
A nagyböjtben alkalom nyílik a bűnbánatra, a megbánásra: ha haragot, dühöt hordozunk magunkban szeretteinkkel, kollegáinkkal, társainkkal szemben, helyezzük le a kereszt lábához mindezeket (amennyiben lehet, szóban, tettekben közöljük az illetőkkel szándékunkat, rendezzük velük a rendezni valót).
Ha elrejtünk valamit családtagjaink előtt, ami terhes, ugyanakkor bűntudatot okoz, ne halogassuk, ez kegyelmi időszak: keressünk alkalmat a megbocsátásra, közlésre, közeledésre, elengedésre.
Ha önmagunk bizonyos részeit, szokásait, attitűdjeit, berögződéseit szeretnénk felszámolni, csillapítani, ajánjuk fel ezt is. Ha egyedül érezzük magunkat, nem értjük saját viselkedésünket és azt gondoljuk, ez nem érdekli senkit, szemléljük a keresztet és merítsünk erőt abból az erőből, amelyet Jézus Krisztus ugyanilyen emberi-ként tanúsított szenvedései során.
Ha valamilyen betegségben szenvedünk, gondoljuk át, hogy mindez csak átmenet, zálog, szemléljük és szívleljük meg a Kereszten Függőt és adjuk oda saját fájdalmainkat. Ha ebben az időszakban jelentkeznek bizonyos testi tünetek, nem biztos hogy ezeknek van szervi vagy reális müködési zavar alapjuk: Gondoljunk arra, hogy lehetőséget kapunk most újból megállni és vállalni a saját részünket, osztozni a kereszthordozásban, mint ahogyan Cirenei Simon tette.
Olvassunk egyszerű témába vágó olvasmányokat, zsoltárokat.
Ha valóban szeretnénk nyitni, észrevesszük, hogy ebben az időszakban a kísértések is felerősödnek és megpróbálják elterelni figyelmünket legnagyobb odaadásunk közben is. Ne csüggedjünk,tudatosítsuk ezt és lépjünk tovább kitartóan.
A böjt nem feltétlenül elzárkózást jelent, csupán fokozott figyelmet: nem kell embertársaink elől elmenekülnünk, ők is ugyanabban az időszakban vannak persze saját történetükkel. Néha osztozzunk barátainkkal ebben a készülődésben, amikor meg egyedül akarunk lenni, azt nem kell észre vegye senki más.
Böjtölni sokféleképpen lehet, mindenesetre mindegyik formája valamelyik szokásunkkal, testrészünkkel, felfogásunkkal stb. kapcsolatos:
A szem böjtje:
Mit látok meg és mit kezdek ezzel? Látom-e magamat is olyan kritikusan, mint ahogyan hajlamos vagyok másokat látni? Mit nem akarok meglátni, észrevenni a saját útam során? Képes vagyok-e a viselkedés, a ruha, a forma mögött látni az emberi szívet, személyt, lelket? Látom-e kívülről magamat, ez egy reális kép-e? Látom-e az életemben Isten jelenlétét? (Be-)Látom-e az én fontosságomat, részemet az Ő Egész tervében?Hajlok-e arra, hogy ne csak nézzek, hanem lássak? Mennyire vagyok előretekintő? Nyitott szemmel járok-e? Milyen tartalmakat nézegetek? Hogyan nézek, az emberek szemébe nézek-e? (...)
A száj:
Mit és hogyan mondok? Mikor beszélek és kinek? Amikor dühös vagyok, meg tudom-e fékezni nyelvem? Előbb gondolkodom-e, vagy gyakran előbb szólok? Mennyit mosolygok? Szívből jön-e ez a mosoly? Mit veszek a számba, számra?Megosztom-e másokkal azt, amit nekem tanítottak? Gyakran panaszkodom-e? Tudom-e, mitől Titok a Titok? (...)
A fül:
Mit hallok meg és mit engedek el a fülem mellett? Hallom-e azt, amikor Isten kopog az ajtómon? Mit nem akarok meghallani és miért? Észreveszem-e a körülöttem lévő segélykéréseket? Meghallom-e az embertársaim által hordozott számomra jelentőséggel bíró üzeneteket, intéseket? Hallom-e a csendet? Mennyi időt töltök zajban, nyüzsgésben? Hallom-e a saját lelkiismeretemet? (...)
Az orr, a légzőszervek, a torok:
Tudok-e figyelni az egyenletes légzésre szoros helyzetekben? Tudom-e hogyan, hol tudom kiengedni a "gőzt"? Magamba tudom-e szívni a természet illatát? Hol képezem a hangokat? Mi az amit, "lenyelek" és mi az amit "mellre szívok"? Ha gyakran fáj a hátam, keresem-e a kapcsolatot a hordozott terhek és a panasz között? Milyen illatom van? Lehorhasztom-e orromat, vagy fenn hordom? (...)
A törzs, a gerincoszlop, a végtagok:
Egyenes-e a testartásom?Tudom-e úgy hordozni a mindennapi "kereszteket", hogy azt ne vegyék észre rajtam? Emelt fővel tudok-e önmagam kicsiségével szembenézni? Hogyan és hova járok, lépek? "Biztonságos-e" a talaj, amin járok? Gerinces vagyok-e? Testmozgásaim, lépéseim, kézmozdulataim öszhangban vannak-e belső lényemmel? Hogyan táplálkozom? Tudok-e megsímogatni, ölelni? Tudok-e símogatást, ölelést, kézszorítást, vállveregetést fogadni? Mikor izzad a tenyerem? "Mutogatok-e"újjal mások viselkedésére?Meg tudok-e állni a saját lábamon? (...)
A szív:
Ismerem-e hangját, lüktetésést, ritmusait, igényeit? Nyitva van-e? Mi és ki iránt áll nyitva? Észreveszem-e, hogy ez lényegem közepe, minden amire szükségem van itt lokalizálható? Teszek-e mindennap valamilyen szívességet? Mi az én "szívügyem"? El tudom-e különíteni a szív illetve a psziché valamint a test üzeneteit? Mi az én feladatom? Ha gyakran megtörik szívem, van-e még hely benne, orvosolhatom-e a sebeket? Mi töltheti be a hegeket? Szívesen végzem-e napi teendőimet? Szeretem-e önmagamat, teljesen? Reggel mit mond számomra a szívem? Hát este?(...)
Az ágyék:
Kacér vagyok-e? Mit üzenek testemmel a kívülállóknak? Hogyan élem meg a szexualitásom: rendszeresen(állandó partnerrel), titokban-rejtetten, szabatosan, teljesen (összhangban többi részemmel), házasságban vagy azon kívül, szublimálok, kerülöm a testi érintkezést vagy kalandokba bocsájtkozom éppen..?.stb. Hogyan öltözködöm? Mit várok el a kapcsolataimtól? Ismerem-e saját testem?Milyen a testképem? Ismerem-e visszaeséseimet? Mihez kezdek ezekkel? El tudom-e néha utasítani a testi érzékiséget a lelki növekedés érdekében? Meg tudom-e fékezni ösztönkésztetéseimet? Milyért fékezem meg? Mit jelent számomra a gyerekvállalás? (...)
Bármiről próbálunk majd lemondani, vagy szigorúbban odafigyelni, nem szabad egyszerre sokmindentől megfosztanunk magunkat eleinte: azt a valamit jelöljük ki, ami a legkárosabbnak, legdominánsabbnak tűnik haladásunkban: akármi is ez, érezzük meg a hiányát, de mindezt nem keserűséggel, hanem reményteli szívvel, örömmel engedjük el. Annyira és azzal böjtöljünk, amennyire és amivel megy. Isten bár a szenvedés, bántás útján mutatta meg tökéletes szeretetét az Emberfia szenvedése által, mégsem sanyargatni akar, hanem megvilágítani számunkra a polarizált és projektált valóságaink közötti váltakozás természetességét és az ezek közti játékos egyensúlyozást a szeretet állandó tovább tanulása által. A szenvedés, rossz, negatív nem Tőle való, mégis a hozzá való törekvésben útunk átvezet ezeken az állapotokon.
Ha azt gondoljuk, ez csak formaság(a böjt, az önreflexió), esteleg túl vagyunk már ezen, eleget próbálkoztunk, hibás: Mindig is rendszeresen meg kell újulnunk és újítanunk az önmagunkról ill. a világról alkotott elképzeléseinket, ez csak őszinte befele fordulással és meggyőződéssel érhető el. Ehhez az önvizsgáló, ülepítő, szemlélődő úthoz kérjük a kísérőt, segítséget, hogy valóban a Húsvét ünnepén mi is Új Emberként lépjünk elő és képesek legyünk méltóssággal elengedni a rosszaságainkat, hiszen ezekért régen elnyertük a váltságot, csupán újból és újból nyitnunk kell arra, hogy a test bár korlátoz bennünket,a Lélek képes hatalmaskodni fölötte.
1. Értelme
Jézus keresztútja a megváltás isteni drámájának csúcspontjára vezet. Itt születik az új ember, újjáteremtve Isten tökéletes képmására Krisztusban:
Ő a láthatatlan Isten képmása, benne teremtett mindent a mennyben és a földön. Ő az Egyháznak is feje és eredete, mint elsőszülött a holtak közül. . ., aki a kereszten a saját vérével szerzett békességet (Kol 1, 15-20.)
Feltámadása után az apostolok bátran hirdették, hogy a kereszt a győzelem és dicsőség útja, nem a vereség és nem a gyalázat jele.
Krisztus keresztje mutatja az ember végső győzelmét a szenvedés és halál felett. Az Atya akarata örökké boldog életünk a feltámadás dicsőségében, nem pedig a szenvedés és halál. Ezért tanított minket így imádkozni:
Legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy itt a földön is!
Krisztus önként és szabadon vállalta a kereszthalált hogy meggyőzzön minket üdvözítő szeretetéről. Így mutatta meg, hogy valóban Isten Fia, Ő az élet és halál feltétlen Ura, aki új életre tudja kelteni még az átszúrt szívvel elvérzett embert is. Világosan kijelentette:
"Azért szeret engem az Atya, mert feláldozom életemet értetek. Senki sem veszi el tőlem, önként adom oda. Mert hatalmam van, hogy odaadjam életemet és van hatalmam, hogy vissza is vegyem." (Jn 10, 17-18.)
2. Története
A keresztút az a másfél kilométeres útszakasz, amelyen Jézus a keresztet hordozta. Ez az út a Templom jobboldalán álló Antóniavártól haladt Jeruzsálem utcáin a nyugati városkapun át fel a Golgotára.
Egy régi hagyomány szerint Mária, Jézus édesanyja gyakran végigjárta ezt az utat Fia feltámadása után, hogy így megemlékezzen szenvedéséről. Néhány hű tanítvány kíséretében lassan és elgondolkodva ment az utolsó vacsora termétől az Antónia-várhoz, onnan tovább a keresztúton fel a Golgotára és a sírbolthoz. Azután visszatértek "abba a terembe, ahol együtt szoktak lenni. Mindnyájan egy szívvel s lélekkel állhatatosan imádkoztak Jézus anyjával, Máriával együtt". (Ap Csel 1, 13-14)
Euszébiosz és Szent Ambrus püspökök a 4. században leírták, hogy Szent Ilona, Nagy Konstantin császár anyja, hogyan kerestette meg Jézus keresztjét és építtette fel az első templomot a Golgotán a 320-as években. Később felállítottak néhány emléktáblát is a keresztút egyes helyein.
A 15. században már 12 márványtábla vagy emlékmű állt a keresztút mentén Jeruzsálemben. Ezeket stációknak vagy állomásoknak nevezték. A zarándokok megálltak az emlékművek előtt s egy kis szünetet tartottak az úton, hogy imádkozzanak és gondolkodjanak az eseményről, amely a felirat szerint ott történt.
Az 1600-as években alakult ki a keresztút végleges formája a 14 stációval. A ferences P. Antonio Daza volt az első, aki leírta a stációk történetét a lelkigyakorlatos könyvében (Exercios espirituales, 1620). Elmélkedéseit az evangéliumi elbeszélésekre és hiteles egyházi hagyományokra építette.
A keresztút tisztelete és gyakorlata ezután egyre jobban elterjedt a keresztény országokban. Mivel a legtöbb hivőnek sohasem volt alkalma a Szentföldre zarándokolni, a nyugati városokban is kezdtek építeni keresztutakat a jeruzsálemi mintájára. A szabadtéri keresztutakon minden állomást egy-egy kis kápolna vagy emlékmű jelzett a megfelelő felirattal. A legnépesebb zarándokhelyeken, mint Lourdes-ban és Fatimában, embernagyságú szobrok ábrázolják az egyes stációk történetét. Ma már minden katolikus templomban van egy megszentelt keresztút. Az állomásokat 14 megszámozott kép, festmény vagy dombormű jelzi. Ezeket a stációkat a római rituáléban előírt szertartással áldják meg.
Az Anyaszentegyház teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik a keresztutat a kegyelem állapotában végzik.
A keresztúttal járó búcsút nem csak magunknak nyerhetjük meg. Felajánlhatjuk egy olyan lélekért is, aki esetleg még a tisztítótűzben bűnhődik a földi életében elkövetett bűnei miatt. Így sok lelket kiszabadíthatunk a tisztítótűzből, akik ezért biztosan hálásak lesznek és egyszer még nekünk is segíthetnek a másvilágon. - Mindez az Egyház hagyományos tanítása.
3. Gyakorlata
A keresztúthoz nincsenek előírva meghatározott imák. A századok folyamán kialakult és jóváhagyott gyakorlat szerint mégis ajánlatos a következő módot követni:
(1) Először felindítjuk a tökéletes bánatot:
"Urunk, Jézus Krisztus! Te a mi vétkeinkért vállaltad a keresztút szenvedéseit. Teljes szívemből bánom minden bűnömet, melyekkel Téged, végtelenül jó és szeretetre méltó Istenem, megbántottalak. Most követni akarlak a keresztúton, hogy kifejezzem őszinte hálámat és szeretetemet irántad. Kérlek, fogadd ezt engesztelésül mind a saját vétkeimért, mind mások bűneiért. Add meg lelkem üdvösségére, vagy egy tisztítótűzben szenvedő lélek javára azt a búcsút, amit Egyházad által a keresztút végzőinek megengedtél. Amen."
2) Minden stáció előtt térdeit hajtunk s így mondjuk:
Imádunk Téged, Krisztus és áldunk Téged, mert a te szent kereszted által megváltottad a világot!
(3) Néhány percig szemléljük minden egyes stáció képét és elgondolkodunk az eseményről, ami ott történik.
(4) Egy-egy stáció végén elmondunk egy Miatyánkot és Üdvözlégyet. Az egész keresztút végén ugyanezt imádkozzuk a pápa szándékára, aki Krisztus földi helytartója. Ezzel kifejezzük az Egyházzal való közösségünket és hűségünket. Ez is feltétele annak, hogy a teljes búcsút elnyerjük.
Beteg és idős emberek, vagy akiket súlyos okok akadályoznak nem tudnak a templomba menni, hogy ott végezzék a megszentelt keresztutat. Pedig éppen ők osztoznak legjobban a keresztet hordozó Jézus sorsában. Ezért az Egyház megkönnyítette számukra ezt a gyakorlatot s a búcsú elnyerését. Elég, ha egy feszületet vagy rózsafüzért tartanak a kezünkben, amely erre a szándékra van megáldva, és így gondolatban követik Jézust a keresztúton.
Végül érdemes megjegyezni, hogy a keresztút valóban "lelkigyakorlat": szemlélődés, elmélkedés és imádság. Mintha ugyanabban az időben személyesen jelen lennék, úgy nézek minden eseményt, látom magam előtt az embereket és hallom hangjukat.
A "kontemplatív" vagyis szemlélődő élet titka az egyidejűség. A múlt és jövő eseményei különös módon összefonódnak a jelenidőben, látjuk a legmélyebb összefüggéseket. Mekkora lelki öröm ez a világos-látás!
Jézus élete tökéletesen "kontemplatív" volt. Születésétől kezdve állandóan a kereszt és feltámadás szemléletében élt. Ezt az istenemberi öntudatot sugározza minden szava és tette. Többször is részletesen beszélt jövő sorsáról, hogy felkészítse barátait a nehéz napokra. Tudta, hogy szenvedése óráiban már nem lesz sem ideje, sem ereje, hogy magyarázzon nekik. De akkor ők emlékeznek majd minden korábbi szavára s tettére, és így lassan felfogják a kereszt és feltámadás misztériumát.
Ha megfontoljuk ezt a tényt, megérthetjük, hogy a keresztút egyes állomásain valóban Jézus korábbi szavai visszhangzanak.
Amikor Jézus szótlanul háromszor is összeroskad a keresztfa súlya alatt, ugyanaz ismétlődik szívében, amit előző éjjel átélt az Olajfák hegyén. Most vonzó példájával mutatja azt a hitet és szeretetet, amelyet hirdetett. Ezt látjuk azokban a prófétai zsoltárokban is, amelyeknek egy-egy mondatát hangosan megismétli a kereszten. Gondolhatjuk, hogy ezeket a zsoltárokat akkor végig elmondja magában. Ő jól tudja, hogy minden beteljesedik. Hiszen ő maga volt az, akiről a prófétákban működő Lélek "előre hirdette a Krisztusra váró szenvedést és a rákövetkező megdicsőülést" (1 Pt 1, 11).
Hasonlóképpen, amikor Szűz Máriának szótlanul kell néznie fia szenvedéseit, lelkében visszhangzanak az angyali üdvözlet és a gyermek Jézus szavai is, mindaz, amit azóta "szívében őrzött" (Lk 2, 52).
Jézus földi életének csúcspontja a kereszt volt. Szinte minden szava és tette ebben az áldozatban sűrűsödik. Ezért amikor a keresztutat így szemlélődve végezzük, újra és újra eszünkbe jutnak korábbi szavai és tettei, melyeket ezen az úton egyre világosabban megértünk.
A Getszemáni kert álmatlan éjszakája és idegkimerültsége után, tompán, fájó fejjel, égő szemekkel emberek elé állni, - s nyugodtan szólni, amikor beszélni kell, s hallgatni, amikor némaság a méltó válasz.
Uram, a te nyugalmad kiérdemelte a kegyelmet, hogy én is tudjak idegességemen, kimerültségemen, álmatlanságomon az emberek előtt uralkodni. Tudjak nyugodtan szólni, s ha kell, hallgatni, akkor is, ha idegeim pattanásig feszülnek.
II. állomás: Jézus vállára veszi a keresztet
Ilyen fáradtan, kimerülten veszed válladra a keresztet: megkezded azt a munkát, melyet a mennyei Atya a mai napra számodra kijelölt. Te tudod, Uram, mit jelent munkába indulni anélkül, hogy az ember kialudta volna magát. Oly jó lenne egy napot kihagyni, nem tenni semmit, nem tudni semmiről. De nem lehet, vár a mai nap feladata. Vállamra veszem a nap terhét, veled együtt indulok.
III. állomás: Jézus először esik el
A teher a földre nyom. A te keresztedben benne nehezedett a mi terhünk is. A világ terhét vonszolod meg-megingó lábbal.
Az én tehercipelésemnek, földrezuhanásaimnak azért van végtelenbe nyúló értéke, mert azt az Isten felsebzett válla, és tántorgó lába szentelte meg. Jézus kiérdemelte, hogy érdemszerző legyen.
IV. állomás: Jézus édesanyjával találkozik
Vannak tiszta, nyugodt, harmonikus lelkek. Oly jó velük találkozni, közelségük olyan megnyugtató, szeretetük oly erőt sugárzó. Mária csak szemével tudja végigsimítani fia fájó homlokát, de az ő jelenléte új erőt ad a fáradt kereszt-hordozónak.
Mária, édesanyám, engedd, hogy lüktető homlokomat kezedbe hajtsam.
V. állomás: Cirenei Simon segít Jézusnak
Simon egész napi kimerítő munka után igyekszik hazafelé, amikor a kereszthordozó Jézussal találkozik. S mégis felkíséri a Golgotára: Uram, szabadíts meg a fáradtság, az idegesség önzésétől. Mert fáradt vagyok, nem kívánhatom, hogy mindenki körülöttem forogjon, mindenki énrám legyen tekintettel, mindenki engem szolgáljon, s nem menthetem föl magam a szeretet kötelessége alól: fáradtan is szeretnem, szolgálnom, segíteni kell.
Ha találkozom Vele, felkísérni - még napi munkám után is - Jézust a Golgotára, keresztjét víve.
VI. állomás: Veronika kendőt nyújt
Együtt élek emberekkel. Öket is hajszolja az élet. Ök is sokszor fáradtak, kimerültek, idegesek. Milyen kevés kell ahhoz, hogy Veronika lehessek. Egyszer egy derűs szó, máskor egy kis hallgatás, "nyelés", egy kis elnézés - talán csak annyi, hogy nem nyitom ki a rádiót, vagy csendesen teszem be az ajtót, halkan beszéIek, nem panaszkodom folyton saját bajaimról, nem érzékenykedem, helyet adok a villamoson.
Az emberek kimerültségében Krisztus fáradtságát tisztelem...
VII. állomás: Jézus másodszor esik el
Uram, időnkint oly csüggedés fog el. Hiába minden küszködés, úgy érzem, nem jutok előre. A mindennap taposómalmában áll az életem. Napról napra kezdem előlről a munkát, s mindig elmarad egy csomó tennivaló. Napról napra elindulok jószándékaimmal, s minden nap meghozza ugyanazokat a hibákat és bűnöket, mint a tegnapi.
Uram, elfelejtettem a csüggedés óráiban, hogy a te megismétlődő eleséseid megszentelték, érdemszerzővé tették a én taposómalmomat, a te felkeléseid megadják a kegyelmet, hogy egy-egy lépéssel mégis csak előbbre juthassak hibáim ellenére a küzdelemben.
VIII. állomás: Jézus találkozik a síró asszonyokkal
Uram, keresztutadon nemcsak korbács, és durvaság kísér: vannak olyanok is, kik sajnálnak, siratnak. Jól esik ez a szívnek - de a lényegen nem változtat. A keresztet mégis egyedül kell felvinni a Golgotára.
Amint fáradtan botorkálok a szenvedés útján, akad eg egy meleg szív, aki részvéttel van, vigasztal, sajnál. Jó ez, megkapom, de nem keresem. Problémám lényegét nem oldja meg úgysem. A szenvedéssel végső fokon mégis négyszemközt maradok, s a keresztnek egyedül kell az "igen"-t kimondanom.
IX. állomás: Jézus harmadszor esik el
A legmélyebb zuhanás... Jó volna így maradni... Már nem is érzed a rúgásokat, a korbácsok ütését... Csak ne kellene tovább menni. Csak meg lehetne most itt halni, Uram, e szörnyü mélységekbe való leszállásod által ments meg engem a kétségbeeséstől. Ó, te ismered a sötétség mélyét, melyből nem látszik kivezetö út. De van. Igaz, hogy a Golgotán át visz, de húsvét hajnalán mégis csak fény ragyog...
X. állomás: Jézust megfosztják ruháitól
A Golgota kimagaslik a tömegből, s ott állsz rajta. Jézusom, kifosztottan, egyedül, valami dermesztö magányosságban. Barátaid elmaradoztak, anyádat, Veronikát, Jánost hiába keresi a távoli tömegben szemed. Hóhérok, vadállatok vesznek körül - s ők még fájóbbá teszik magányosságodat.
Uram, lelkemen úgy átfáj néha magányosságom. Olyan jó lenne, ha valaki meghallgatna, meg tudna érteni, ha valakivel fel tudna oldódni egyedülvalóságom. De éppen a szenvedés, a fáradtság, a kimerültség órái a legmagányosabbak. A te elhagyatottságod szentelje meg, s tegye értékessé azokat az órákat, mikor fáj a magány.
XI. állomás: Jézust a keresztre szegezik
Végre lefekhetsz, Uram, ziháló melled megnyugodhat, fáradt tested elpihenhet. Ó, de a keresztre kellett ráfeküdnöd, hogy fájó szögek hasítsák át s feszítsék ki fáradt tagjaid.
Hányszor kereszt az én pihenésem is, Uram. Nem tudok pihenni. Aludnék, de zajok, hangok hasítanak belém, mint szögek, - aludnék, de idegeim feszülnek, mint tested a fán. Legyen megnyugvásom ilyenkor a Megfeszített képe.
XII. állomás: Jézus meghal a kereszten
A nap és hold elsötétedik, éjszaka száll a Golgotára, s éjszaka száll a lelkedre: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
Mikor a szenvedés, kimerültség útjait járom, hányszor érzem, Uram, én is: nem tudok már imádkozni sem. Sötétség, szárazság kínoz, s úgy érzem, éppen ilyenkor hagy el az Isten.
Uram, a te golgotai éjszakádból él a világ, s mikor a tökéletes engedelmesség áldozatát bemutattad, akkor voltál legkedvesebb az Atyának... Jézusom, taníts meg arra, hogy aki szenved attól, hogy nem tud imádkozni, az már jól imádkozik, és hogy nagyon közel van Isten ahhoz, akinek fáj az Ő távolsága.
XIII. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről
Megdöbbentö dolog ez: az Istenember holtan, tehetetlenül függ, leszögezve. Szeretetből a mi tehetetlenségünk miatt. Aki mindenre képes, az erőtlenné tette magát.
Hányszor kínoz engem is tehetetlenségem. A fáradtság, az erőtlenség leszögezi tagjaimat, agyamat, akaratomat. A lélek kész, de a test erőtlen.
Krisztusom, te is erőtlenségedben voltál a legerősebb, a világ Megváltója, a Gonoszság Fejedelmének a legyőzője. Ha egyesítem veled gyengeségemet, én is részt veszek veled a világ megváltásában.
XIV. állomás: Jézus testét sírba helyezik
Eljött a teljes pihenés ideje. Vége harcnak, küzdelemnek, fáradságnak, szenvedésnek. A nagy életmű kész.
Minden, ami fáj, elmúlik egyszer. A megfáradt vándor hazatér. S a pihenés nem öntudatlan semmibe süllyedés egy néma temetőben a föld mélyében - ó, nem. A mennyei Atya vár ölelésre, letöröl szememről minden könnyet, elsimít homlokomról minden barázdát. Krisztus kézen fog, s a sok szürke, fáradt, egyszerű emberrel együtt bevezet országába: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek a nektek készített országot. Mikor türelemmel, szeretettel, áldozatkészen, keresztemmel egyesítve hordoztátok a mindennap fáradtságát, a szenvedés keresztjét, - talán nem is gondoltatok arra, hogy az én passióm folytatódik bennetek, folytatódik a világ végéig. Ilyeneké a mennyek országa.
Hogyan legyen hit, szeretet
