life is short, play as well as you can.., or play-back:)

Mindig is szerettem játszani, felszabadít, levezeti a felgyülemlett feszültségeket, életben tart és ápolja a bennem levő gyerekkel való kapcsolatot.
Maszkot kell viselnem a hétköznapokban gyakran azért hogy elkerüljem a bántást, hogy megfeleljek egy beosztásnak, helyt álljak...piszok fárasztó dolog, de elsősorban magamért teszem meg, hiszen a túlzott önazonosság és őszinteség is bántást szül gyakran. Van aki "lát" és van akinek nem szabad megengednem hogy lásson.
A szerepjátékban az a jó, hogy eltávolodom a valóságtól, a szimbolikus síkon eljátszott szerep biztonságosabb mint a valóságos terep.
Az esztétikai élményen túlmenően kognitív, emocionális és fizikai síkon is felráz a játék. Játszani jó és játszani kell, különben elfelejtem mi a boldogság, a szabadság, az aktivitás, a feltétel nélküli öröm, az önmagam és mások szeretete és számos egyetemes érték, az élet.

A playback egy önálló müfaj, amiben a rögtönzést használjuk különböző a nézők által elmesélt történetek, jelentőségteli élmények, fura események megjelenítésére. A Játékmester serkenti a mesélést és kérdésekkel kíséri a mesélőt. Ezután a 4-5 protagonista vizualizálja különböző statikus vagy dinamikus, verbális vagy non-verbális improvizációs tehnikákkal az adott jelenetet. A megjelenítés során a néző betekintést nyer, kívülre rajzolódik ki számára a személyes élmény és ennek egy sajátos hangulata és töltete van.
Amikor ezekkel az emberekkel játszom, akkor pontosan az a szerves részem vagyok, amelyik és aki hétköznapi körülmények között nem lehetek, avagy felelőtlenség lenne permanens módon szerepben lenni a valóságos síkon.
Szerepbe lépni talán egyszerü, ha kedves a játszás számomra, és ez megy is kellő felmelegítéssel, ám a szerepből ki is kell lépni szimbolikusan, le kell hüteni a tevékenységet. Ez nehézkésebb. Igazából minél nagyobb intenzitású a bevonódás, annál inkább kell odafigyelni a kilépésre.

A fenti gondolatok nagyrésze megint inkább objektív és érződik benne az agy és a választékos kifejezésmódra való törekvés, na de őszintén és egyszerüen: ez a kép önmagáért beszél, ennyi: JÁTSZANI és KÉSZ! játszani az ártatlant, játszani a mókásat, játszani a sértődöttet, játszani a diadalmasat, játszani mindent, játszani, játszani, játszani és örülni, örülni, örülni.         

                             

                                           http://playbacktheater.wordpress.com/

                              

mandallamok

Időnként bekopog a múzsa, pontosabban szabály szerüen rámnyit és ha elég fogékony vagyok, akkor minimális aggyal és maximális intuícióval kezdek létrehozni valamit, amiben csak púr eszköz vagyok, egy csatorna. Mégsem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy ebben a cselekvésben nincs jelen a személyes törekvés, a személyes adalék: csupán az irány adott és egy csipetnyi megkérdőjelezhetetlen lendület, ezek mentén öltök formát valaminek, aminek egyrészt nemlátom előre a végleges formáját másrészt beleviszem azokat a látens rétegeimet, amelyek éppen táncolni kívánnak. Ha ezeket magyarázni kívánnám, rég nem lenne alkotó értéke a munkának és a bennem élő gyerek nekem hátat fordítva, jellegtelen arckifejezéssel, üvegesen nézne maga elé.

Így tehát hagyom magam manipulálni, sőt mi több: örömömet lelem ebben a különleges kapcsolatban. Énnálam kizárólag akkor van érdemleges alkotó tevékenység, amikor érzékelhető a "felettes" jelenlét...Így születtek a mandaláim, hasonló dallamra, amatőr anyagra, cikázó formákkal, lüktető színekkel:

Felszabadító amikor idő elteltével minden apró részlet egymáshol símul és szemem elé tárul az Egész, aminek ugyan része vagyok, mégis oly rövid időre tudatosul bennem rendszerint. Mivel nem homokba készítem és az óceanhoz sem vagyok túl közel, nem válok meg ezektől, csupán szimbolikusan: amikor a végső forma kirajzolódott, világossá válik, hogy eddig tartott a közös utunk: legyen vágy, teher, álom, rossz szokás vagy bármi egyéb, immár nem belülről foglakoztat, inkább letettem, kiterítettem, megváltam tőle...Ő meg néha visszakacsint rám, miközben mindketten sejtjük, egymásból forráslunk és ennek az egymásból születésnek a sorrendjével és váltakozásával zsonglőrködöm, miközben azt remélem, egyre kiegyensúlyozottabb vagyok...ez máris spekulatívnak és önzőnek tünhet, hiszen egyrészt - mihez képest kiegyensúlyozottabb: az Egészhez való viszonyom, vagy önmagamhoz viszonyítva?- másrészt irreális vágy az egyensúlyt birtokolni, miközben tudom, hogy állandóan haladok spirálisan felfele és egyik megállónál sem jelenthetem ki: Készen állok! Inkább készenlétben állok és amikor majd azt hallom "-Megérkeztél!", akkor tudni fogom, hogy végre "Otthon" vagyok.
Az "Otthon" egy óriás-mandala, néha különböző módosult tudatállapotokban meglátni, megérezni egy-egy ízet, egy-egy "flash"-t vagy létélmény töredéket ebből...
Egy kis mandalát figyelve kitartóan, elvezethet globálisabb igazságokhoz, új megértési szintekre. Elvonatkoztatásra, egyszerűsítésre késztet, arra kalauzol amerre számomra szükséges dallamok, képek villannak fel és sosem él vissza érettségi szintemmel.
Szelj el egy narancsot kettőbe, fogd tenyeredbe, nézz bele és figyeld meg hova vezet most téged...
Fürkészd több ideig a szembogarat: most érted, mért mondjuk, hogy a szemben ott van minden?

Állj közepes terpeszbe, karjaidat nyújtsd oldalt fölfele: Te is egy mandala vagy, és amire szükséged van, mind
 a középpontodban van.

Egyszer majd valakiknek nagyobb szükségük lesz ezekre a mandalákra, akkor nekik ajándékozom. Te is ajándékozd magadat és azt, amit már tudsz, amire nincs szükséged vagy amiből sok van neked.

                                                 

miért tücsök?!

A tücsök és a hangyák

Gyerekkoromban Tücsöknek szólítottak az osztálytársaim, akkor még nemigazán azonosultam ezzel a figurával...Néhány éve egyre gyakrabban eszembe jutott és egyre inkább kezdtem magam tücsökként látni: a testfelépítésemtől kezdve, a szokásaimon keresztül el egészen életmódbeli sajátosságokig.
Igazából nem csak nyáron "zenélek", de az igaz, hogy valahányszor alkalom adódik a körülményekre való tekintet nélkül "hegedülöm" a saját ritmusaimat nem ritkán az emberek örömére. Aztán az emberek továbbállnak, amikor már nem mond semmit számukra ez a szám, ez a müfaj. Én meg kétségbeesek egy pillanatra, h. egyedül maradtam, aztán továbbszökellek és segítséget kérek. Amennyire szépen szól a muzsika, annyira el is csúszom néha az ütemezésével,az adagolásával így aztán amekkora nagyot képes vagyok ugrani, legalább olyakkorát huppanok is. Érdekes dinamika ez, igazából nem tudom másképpen csinálni ezt,különben nem lennék tücsök.
A tücsök szabad: szabadon ugrándozhat, előre-hátra, jobbra-balra, kedvére irányt változtathat és meg is teszi, olykor felelőtlenül...
A tücsök nem gyüjtöget. A tücsök nőtlen, albérletben lakik, a hangyát is cigarettával kínálja és valahogy egy jókora naivitással azt hiszi, hogy az idén a tél elmarad.
A tücsök amennyire ártalmatlan, legalább annyira szőrös a lába...
....tücsökemlékezet óta mintha sosem tanulna a saját hibájából, egyidőben szórakoztat másokat és megy a saját feje után, éjszakába nyúló repertoárjába feledkezve húzza el mások nótáját, miközben lénye mélyén talán arra szomjazik, egyszer majd valaki átvállalja az Ő történetét és elmuzsikálja neki...
Ha ez megtörténne, máris minden fennebb leírt dolog értelmetlenné válna és akkor mi lenne a tücsökélet, mi lenne a tücsökmód?

felvezetőnek néhány általánosság, amelyek jobban festenek,mint amennyire sikerül megélni azokat:)

TALÁN (-Y)...


A világban minden addig létezik számunkra, amíg képesek vagyunk azt hinni, h. van, ott van. Általában mit látunk: azt, amit megszoktunk…látni. Általában mit nem látunk: azt, ami előbbre visz. Sokszor évekig toporgunk egy helyben és azt hisszük, látunk. Lehet, egész életünket eljátszuk valakinek, mindenkinek és közben egyáltalán soha nem láttunk, de ez nem zavar, hiszen nem vagyunk ennek tudatában.

Ha teljesen meghalok magamnak, akkor lehetek a többiekkel önzetlen elfogadásban és békében. Ez sohasem sikerül teljesen, mégis egyre jobban sikerül. Ezzel be kell érni, a többi nem a mi kompetenciánk.

Minden egyetemes érték létezik és létezni fog akaratunktól függetlenül: az ember bármit kitalálhat és elkövethet a világban megfeledkezve ezekről vagy átírva ezeket, de be kell lássa, sosem lesz úrrá fölöttük és sose lehet sehol otthon, míg testben él a Földön.

Az egyensúly, mint állapot, nem létezik az emberi életben-legalábbis permanens módon nem-.Az egyensúlyozás, mint törekvés, cselekvés, az létezik.

Minden pillanatban történik valami, ám minden pillanatban nem vagyunk képesek teljesen jelen lenni.

Azt hiszem, tudom ki vagyok és milyen vagyok. Ez teljesen sosem lesz igaz és mindig vmi huncutságot tetten érek, ami meglep magamból.

Mindig tanulok vmit és legalább ennyiről meg is feledkezem, mert görcsölök és megakarom tartani a tudást.

A bölcsességet állandóan és megfáradhatatlanul kell kamatoztatni. Inkább azt játszom, ami szeretnék lenni, h. ne bántsanak és közben egyre kevesebb marad abból, aki igazából vagyok.

Néha úgy tünik, ugyanazokat a butaságokat követem el: szinte havonta visszatérek vmi lényegihez, amit talán már évek óta felfedeztem és bővítettem, mégis megfeledkezem róla, elsodródom a körülményekkel, csábításokkal, önámítással. A lelkismeretet elhallgattani veszélyes lehet. A valóságot az álmodozással összetéveszteni úgyszintén....

Mikor már nagyon kicsinek, betegnek, fáradtnak, fásultnak érzem magam, Hála Istennek időben felismerem ezt a pontot, ilyenkor még leborulhatok a Jóisten elé és könnyes szemmel beismerhetem, mennyire ostoba és piti vagyok. Egyedül nála érzem biztonságban magam és közben máris hazudok magamnak, hiszen nembiztos, h. ezt akarja tőlem: inkább azt hogy az egyensúlyt megtaláljam a között hogy Ő, Én és a Többiek .
Semmi nem müködik szélsőségesen, kizárólagosan. Mindezt szépen tudom, mégis hajlamos vagyok végletesen élni...Paradoxon.

Néha úgy érzem, gondolkodom, tehát „fogyok”...Mert az önelemzés bár hasznos, mégsem szabad egyedül végezni huzamosan. Értelmetlen az embernek egyedül introspektálnia magát, miközben emberek közt van. Ott van millió tükör, csak a megfelelőt kell használni...
 

Mind másképp éljük meg a valóságot, szubjektíven, mégis ahol a sok szubjektív létélmény találkozik, ott születhet meg egy ujabb bejárat, egy mélyebb tartalom. Az egyik ember a másiknak nyitja, egyik a másikat felemeli. Egyik mindig rosszabb, ingerülttebb, fáradtabb, kedvetlenebb, ilyenkor nem szabad csapdába esnie a másiknak, aki bár hajlamos lehet átérezni a másikat, mégsem szabad belepihennie ebbe az állapotba...

Nincsenek egyetemes receptek, de egyetemes irányok és értékek. Mindenki a maga tempójában képes haladni. Végül senki nem mondhatja meg mit tegyünk, de bármit teszünk, máris felelősséggel tartozunk és több irányba.
Mi marad tehát: Minden időben hinni, hogy legjobb tudásunk szerint járunk el, viselkedünk, kellő időben-helyen és személynek mondjuk, amit mondunk...ha pedig hibáztunk, akkor ezt méltósággal beismerni, gyermeki derüvel és tanulási vággyal fogadni, különben a fene megette az egészet...

A boldogság titka a szeretet...hogyan lehet mindig szeretni?
Nem lehet. Mégis akarni kell és nem elfelejteni ezt tanulni...
Ha nem szeretem önmagam, mást még úgyse szerethetek. Viszont önmagamat sem szerethetem túlzottan, mert így megfeledkezem a többiekről. Ha ki tudom magam üresíteni és ezt az ürességet megszeretem, de nem ragaszkodom ehhez sem, akkor teljesebben tudom magam átadni mások szeretetére, szeretésére.
Ez az üresség az otthonom, egyedül ebben tudok eggyé válni azzal, akivé lennem kell. Egyedül ez a mindig előhívható biztonság és minden számomra és rendeltetésemhez fontos megélés ebből kell származzon.
Az üresség nem ridegség és eltávolodás, épp hogy ellenkezőleg: közeledés, elmélyülés lényem igazi esszenciájában.
Ha sokáig gyakorlom önmagam és evezek befele de mindezt egyedül, akkor butaságot követek el. Meg kell állni és tükröt kérni néha attól, aki leginkább megért vagy néha éppen egy-egy ismeretlentől...

Beszélni emberi és kényelmes, de nem kell bárkivel osztozni.Nincs is mindenki felkészülve az igazságra, mindenki azt olvassa és érti meg, amilyen érettségi szinten van és mindezt a múltja, előélete is befolyásolja...Az ember ha mértékletesen közöl ez önuralomra tanítja. Ha szenved attól, hogy nem osztozhat a személyes igazságában másokkal, akkor töltse ezt meg értelemmel, és máris átstrukturálódik minden, a szenvedés már nem is szenvedés, hanem eszköz, kegyelem...

A saját életed a legcsodálatosabb film...és sosem lehetsz annyira jó viszonyban a rendezővel, h. tudd mikor-miért épp abba a jelenetbe kerültél, érd be azzal hogy maximálisan élvezed

Annyi ajándékot kaptam az Égiektől, szerintem csak negyedét tartom számon és ha rágondolok is, csupán felét tudom feleleveníteni. Annyi mindent megengedett nekem a Jóisten, hogy nyugodtan fekszem le, bármire ébredek holnap. Amit megéltem, megpróbáltam maximálisan megélni: nem félek elengedni az életet, bármikor és bárhogyan érjen a búcsú...Mit is kaptam meg? a hallgatás kegyelmét? Vagy a Békét? Titkokat? Esetleg pontosan a Hitet? Vagy talán mindenből megkaptam valamennyit. Nem akarom tudni, mit kaptam, hiszen nem is az enyém, csak azt akarom, hogy, ami van azt felelősségteljesen használjam és adjam tovább…