(...) Benne váltakoznak stációnként a történeti leírások illetve a nyílt, elmélkedésre szánt kérdések valamint az imaginációs javaslatok.
Tanácsos követni a stációk sorrendjét, annyit időzni egy-egy állomásnál, amennyit jólesik. Előkészületedben válassz inkább kényelmes pozíciót, de lehetőleg egyenes gerincoszloppal és nyitott testtartással végezd. Fokozatosan hagyd, hogy ne gondolataid irányítsák belső észlelésed, tartásod, késztetéseid…
Szemlélheted a stációk képeit, de ne ragaszkodj hozzájuk: lásd szemeiddel azt, amit képes vagy befogadni lelki szemeiddel…Ha képzelődni kezdenél, elkalandoznál, engedd el és térj vissza a szíved ritmusához, hangjához. Helyezd mindvégig szívedbe ezt az imát,elmélkedést.
Először olvasd el Márk evangéliumának 14. fejezetét.
Mit jelent számodra az árulás?
Hogyan viseled, amikor visszaélnek bizalmaddal? Mikor történt legutóbb ilyen? Hogyan érezted magad?
Érzékeled-e, hogy kivel mennyit oszthatsz meg? Érzékeled-e, hogy kikkel jó találkoznod, és kiket kell kerülnöd?
Te árultál-e el másokat (magadat), azért, hogy jobb színben tűntesd fel magad, azért, hogy előmeneteledre szolgáljon, esetleg puszta önkontroll hiány miatt, meggondolatlanságból?
Felismered-e néha magadban a mentegetőző Júdást?
Rossz indulatúnak tartod őt? Gyengének? Hogyan jellemeznéd Júdást?
Tetten éred-e életedben Pétert, aki többszörösen megtagadja a megismert jót? Mi volt mozgatója tagadásának: félelem, elfogultság, gyávaság vagy egyéb? Mitől félsz? Tudsz-e sírni, megkönnyebbülni, fellélegezni, meg tudod-e bánni azt, amiben helytelenül jártál el?
Képes vagy-e átlátni a bűnön, hibán, botláson és szeretni a személyt, az embertársadat?
Most hogyan állsz a keresztút előtt? Látod fejlődésed spirálját az utóbbi évek során? Mire vagy kész? Mi az, ami nehezedre esik, amit nem értesz, amit magaddal szemben is szépítgetsz? Mi az, ami miatt „elalszol” és nem tudsz kitartani a „virrasztásban”?
I. Pilátus halálra ítéli Jézust: Mk 15,1-2o; Jn 18, 28-4o; 19,1-16
Az én életemben is ott vannak a „főpapok”, bírák, tanácsadók, akik azt lesik, hol vétem el dolgaimat, kapcsolataimat, önmagam rendeltetését, mindennapi tevékenységeimet. Ismerem-e ezeket a személyeket, helyzeteket? Vannak napok, amikor úgy tűnik, minden ellenem fordult, ujjal mutogatnak rám, esetleg én magam sem vagyok tisztában azzal, hogy mennyi a saját részem mindebből… Mindenesetre védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam.
Mit érzek még ilyenkor?
Mit gondolok ilyenkor?
Mit teszek ilyenkor?
Megesik gyakran, hogy rám „kennek”vagy „sóznak” valamit, kigúnyolnak, félreértenek, megbélyegeznek, csúnya szavakat mondanak rám…Azzal találom szembe magam, hogy Barabást választják helyettem. Sokkal népszerűbb alakok vannak, mint én és a látványosság, a pompa, a divat, a tömeg egyfajta erővel hat. Néha bánt, hogy mért vagyok érzékeny és igaz lelkületű, esetleg lehetnék oktalan, balga. Gyakran egyedül maradok értékirányultságommal az emberek között.
Mi az, ami jó és állandó még ezekben a helyzetekben is?
Meddig bírok hallgatni kifele?
Meddig bírok hallgatni befele?
Most elkezdek hallgatni minden részemmel kifele és befele…
II. Jézus vállára veszi a keresztet: Mt 10,38
Minden reggel eldől, hogy mit választok. Ma reggel is döntenem kellett: annyi teendő, kusza gondolat, szerep, fájdalom, ígéret, elvárás, határidő, terv, nyomás közepette én felelős vagyok egyszerre több irányba is. Minden pillanatban döntök a jó, vagy a rossz mellett. Gyakran e kettő összemosódik előttem.
Bajlódásaim egy jó részét nem kértem, mégis cipelnem kell. Ráadásul, ha meg akarnék szabadulni tőlük, egy értelmetlen szélmalomharcot vívnék, és nem azzal foglalkoznék, ami a dolgom, hanem azzal, ami nem az én dolgom.
Igent mondok, habozok, nemet mondok, magyarázkodok, vagy mi mellett döntök ma?
Mi volt mindig is a leg nehezebb az életemben?
Mi okoz a legtöbb gondot, rágódást, szenvedést? Mit nem tudok, megérteni, vagy elfogadni?
Ha a keresztet visszautasítom, a valóságot utasítom vissza: keresztem nem csak része a valóságomnak, hanem mi több, úti célomban „mankó”, súlya egyensúlyozásra késztet, masszív szerkezetében és egyszerűségében megjelöli az „Üdvös Otthon”-hoz vezető irányt.
Magamra vettem-e már vagy nézegetem távolabbról? Hol tartok most? Hova kell megérkeznem? Mit kell végre megértenem, megéreznem?
Milyen a tartása a vállaimnak? Miről gondolom azt, hogy nem bírom, nem tudom elviselni? Valóban így van ez?
Efféle kérdés után gondoljak mindig Jézusra, arcára, vállára, vívódásaira, hallgatására és arra, hogy míg én kisebb-nagyobb nyűgök miatt perlekedem, Ő mindezek sokszoros terhét vállalta fel az ő keresztjében, méltóságteljesen.
Úgy tűnik, én ma inkább csak nosztalgikuson, meseszerűen képzelem el Jézus Krisztus kereszthordozását, mintsem élem át azt teljes valómban. Megrendülök ugyan, mégis csak utánozni tudom és azt kívánom, egyre teljesebben tudjam magam átadni ennek a misztériumnak. Ha pedig valóban megnyílok e titok előtt és a Jóisten is megszenteli e szándékot, akkor közelebb kerülhetek hozzá túl a szavakon, képeken, észlelésen.
Most felidézem magamban saját keresztemet, elképzelem, megfigyelem, megérintem, de sokáig nem méregetem. Vállamra veszem és hallgatok.
III. Jézus először esik el a kereszt súlya alatt:
Ha nem emelem fel a lábam, csoszogok, botladozom. Ha nem tekintek előre, szintén csak botorkálok. Ha nem nyitott szemmel járok, eleshetek. A figyelmetlenségeim, elnapolásaim, önámításom, elfordulásom, fegyelmezetlenségem, kíváncsiságom, sóvárgásom, félrelépéseim összegyűlnek, kimerítenek, ellenem fordulnak, fellázadnak és erőtlenül nézem, amint nem vagyok ura saját helyzetemnek, saját testemnek. Jó lenne ha valaki felemelne, segítő kezet nyújtana. Jó lenne látni a kiutat és elhagyni a terhet, mégsem tehetem. Úgy tűnik az emberek is inkább távolabbról szánakoznak rajtam, fél oldalasan méregetnek, vagy egészen hátat fordítanak, ez még jobban elkeserít, dühössé is tesz, háborgok.
Én valamelyest a magam hibái alatt roskadok össze gyakran. Halványan dereng, hogy ez emlékeztető számomra, mégis inkább kimenekülnék, részvétet várnék, keresném a kibúvót. Gyengeségeimen, baklövéseimen, helytelen döntéseimen kuncognak, gúnyolódnak, meg-megpiszkálnak.
És mindez milyen csekélységnek tűnik, ha átérzem azt, hogy Jézus Krisztus mindannyiunk hibái, bűnei alatt roskadt össze és nem firtatott, nem mentegetőzött, nem alkudozott, csak tűrt és hallgatott.
Ismerem-e a teherbíró képességemet? Tudom-e ezt tágítani?
Keresem-e a módot, alkalmat, erőforrást ahhoz, hogy felállhassak a bukások során? Sajnáltatom-e magam? Panaszkodom? Milyen a por íze, a föld íze?
Most felidézem sebeimet, esés közben szerzett sérüléseimet, kimerültségemet. Szeretettel tekintek mindezekre és átadom őket. Valahányszor a földre hullok, megilletődve nézem amint megjelenik előttem Jézus, elveszi bántódásom, fáradtságom, vétkeim, fájdalmam és elszégyellve magam de hálával tele szívvel állok talpra.
IV. Jézus Édesanyjával találkozik: Jn 19, 25-27
Mennyi megnevezhetetlen érték, mennyi kimondhatatlan szó, mennyi mélység kering ebben a találkozásban…Mindketten részt vesznek a szenvedés misztériumában. Értelmét veszíti itt a gondolkodás, még bár az érzelmek, érzések, átélések is csak közelítenek ahhoz, ami anya és fia között lezajlik. Nincs olyan szó, ami egyszerre jelölné a gyengédséget és az erőt, a tettre készséget és az elengedést, a tehetetlenség érzést és a teljességet.
Az édesanyám többet tud , mint azt feltételezném. Az édesanya többet hallgat és aktívan figyel. Az édesanyának sokba kerül, hogy elengedjen, de megkapja ehhez az erőt. Az édesanya igazi mélységeit sosem látom át, hiszen inkább kendőbe takarja arcát, elfordul, amikor szenved.
De ha szemébe nézek, mit látok?
Mit mond számomra ez a tekintet?
Mi az, amit édesanyámtól kaptam, és amit tovább adok?
Mi az, amit én ajándékozok neki, hogyan gondolok rá?
Van-e olyan, amiért neheztelek rá?
Milyen lenne az életem, ha nem ismerném édesanyámat?
Most jó mélyen édesanyám szemébe nézek és hagyom, hogy átjárjon ez az érzés, azok a gondolatok, amelyek hatnak rám tekintetén keresztül.
Én olyan vagyok, amilyen és Ő az én édesanyám, Ő is olyan, amilyen. Ez így szép és ezt látja most az én tekintetemben. Ő tudja, hogy ha szenvedek is, az megnemesít, és előbbre visz engem. Azt is tudja, hogy bár nagyon szeretne segíteni, nem teheti. Bár szeretné, ha valamilyen lennék, nekem tőle különálló utam van. Mégis örökre összetartozunk.
Nekem is édesanyám a Szűz Mária, ő elvezet Fiához. Én most tovább indulok.
V. Cirenei Simon viszi Jézus keresztjét: Mt 27,32 ; Mk 15,21; Lk 23, 26; (Mt 25,40)
Néha olyan dolgokat kell megtennem, amelyeket nem saját kezdeményezésből, elhatározásból teszek. Néha bizonyos személyek, körülmények kényszerítenek.
Néha noszogatni kell engem, hogy rávegyem magam valamire, amit ugyan tudok, hogy jó.
Néha belemagyarázással elhessegetek bizonyos dolgokat, fáradtsággal kimagyarázok, magamhoz igazítással és önigazolással kibúvok egy-egy szolgálati lehetőség alól. Néha nem imádkozom, néha lustálkodom, néha gyűjtök vagy magamnak adok többet. Néha nehezemre esik segíteni feltétel, elvárás, elképzelt viszonzás nélkül.
Miért fontos néha lecsípni igényeimből? Akarok-e többet adni, mint kapni? Gondolataimban határozom ezt el, vagy valahol máshol dől el ez a kérdés?
Látom-e mások keresztjében a magamét?
Nekem ki az, mi az, ami segít a kereszthordozásban?
Elvárom-e a részvétet, sajnálatot, esetleg többet várok másoktól, mint amennyit én teszek?
Emlékszem-e a legutóbbi ú.n. kellemes fáradtságomra, amikor zsongott minden porcikám, kigyúlt volt az arcom, elhasznált voltam és közben azt is éreztem, hogy ez jó, hogy ez egy teljes nap volt?
Most pedig arra gondolok, hogy minden szolgálatommal Jézus Krisztusnak teszek szolgálatot. Fáradtan, elcsigázottan, izzadtan, de mindig tehetek egy kicsivel többet és egy kicsivel jobban. Nem kell túlhajszolnom magam, de reálisan átlátnom határaimat is és képességeimet is.
Nem annyira fizikai jelenlétre, erőre van szükségem, gyakran inkább szellemire.
VI. Veronika kendőt nyújt Jézusnak:
Amikor tömegek lázadnak, gúnyolódnak, kinéznek, megbélyegeznek, újjal mutogatnak és kikezdenek, akkor is a kilátástalan helyzetben akad egy reménysugár, egy fénycsóva, egy buzgó személy, aki nem vesztette el hitét, aki bátorít a tovább haladásra.
A szenvedő Jézus arca fel-felelevenedik, tekintetünk találkozik egy-egy pillanatra ma is. Én néha a zsibongó tömeggel sodródom, máskor büszkeségből másfele nézek, vagy megint máskor elhitetem magammal, hogy ami közvetlenül nekem nem fáj, az annyira nem is az én felelősségem, annyira nem is az én dolgom.
Mi kell ahhoz, hogy kitörjek a tömegből?
Mi kell ahhoz, hogy ne a tömeg után menjek?
Ki tudok-e állni a megismert jó mellett?
Melyik részem az, amelyen vagy amelyben leginkább nyomot hagy Jézus jelenléte.
Hol találkoztam én Jézussal és mit nyújtottam én feléje?
Veronika kendőjével itatta le Jézus verejtékes arcát. Nekem is van egy sajátos részem, adottságom, eszközöm, amellyel itt és most képes vagyok vigasztalni, segíteni, kísérni, szolgálni, bátorítani.
Melyik ez az én „kendőm”, amelyik mindig kéznél van?
VII. Jézus másodszor esik el a kereszt súlya alatt:
Hányszor kell a magam okulásáért, másokért szenvednem és tovább lépnem utána? Ki mondhatja meg számszerűen, mikor legyen elég és hányszor kell felegyenesedni. Kényelmesebb lenne beleragadni a földbe, sárba, ott lepihenni és letargiával, passzivitással elnyomni a remény leghalványabb jelét is. Végig tart ez a küzdelem, és Jézus emberi része végigjárta előttünk ezt az utat. Jézus emberként szenvedte végig ezt a végső tanúságot.
Ebben a szenvedésben jelen van minden mulasztásom, félrelépésem, hanyagságom, vétkem, amelyek rendszeresen felgyülemlenek a szentgyónások között. Ahogyan gyűlnek, vastagodnak, erősödnek ezek, úgy húzzák lefele a kereszt alatt tántorgó Megváltót.
De Ő akkor is feláll, nem isteni hatalommal teszi ezt. Felemelkedik, és amikor én már elsüllyedtem volna a sok balgaságomban, akkor is, így is, mindezekkel együtt vesz vállára engem is és halad a végső cél fele.
Ki(-k) számára lehetek terhes a viselkedésemmel, gondolkodásommal, hozzáállásommal?
Vissza tudok-e térni őszintén és rendszeresen a megismert jóhoz belátva emberi gyarlóságaimat, játszmáimat, hibáimat, korlátoltságomat?
Szégyellem-e megvallani ezt magammal, másokkal szemben?
Mennyire vagyok kitartó, derűlátó, nagylelkű magammal és az élettel szemben?
Most megnézem, amint az én példaképem, Jézus Krisztus nehezen, de magától feláll. Én messzemenően nem cipelek ennyi terhet, ennyi piszkot, rágalmat, megvetettséget, gonoszságot. Ezért nem maradhatok tétlen, nem maradhatok mozdulatlan, földhöz ragadva. Felállok, felbátorodva és méltósággal fogadom és hordozom mindazt, amit terhesnek találtam eddig, hiszen mindez értelmet nyer az út végén. Én pedig ezen az úton haladva végig erre az úti célra készülök, hogy egyszer megérkezzem.
VIII. Jézus találkozik a síró asszonyokkal: Lk 23,28
Gyakran sajnálkozom mások fölött, bölcsességeket mondok, tanácsokat osztogatok és hamis képet hagyok magamról kialakulni.
A szóval lehet művészien bánni, de a tett önmagában egy művészet. A viselkedésem modell értékű, legyen az követendő vagy elrettentő példa.
Nem hiába hagyta meg Jézus, hogy a mi beszédünk legyen „igen-igen; nem-nem“. A szavak enyhülést hozhatnak, részvétet sugározhatnak, és legalább ugyanolyan jogosan fordíthatjuk magunkra őket, mint ahogyan mások vigaszára használjuk. Nem vagyunk különbek a sírónál, sem a szenvedőnél, sem egyik-másik vétkesnél. Ha azt érezzük, gondoljuk, „milyen jó, hogy nem én vagyok ebben a helyzetben!“, akkor illúzióban élünk: minden okunk megvan arra, hogy belássuk kicsinységünket, tökéletlenségünket. Ez a tökéletlenség pedig nem elválaszt, hanem összeköt egymással.
Együtt sírni jó lehet, ha őszintén tesszük azt, megkönnyebbülést hozhat. Együtt hordozni a keresztet és részt vállalni másokéból szintén nemes dolog.
Együtt tenni több mint együtt megbeszélni, együtt mondani.
Jézus Krisztus átlát rajtam. Semmi szükség hamis részvéttel fordulnom feléje, megrendülést színlelnem, siránkoznom. Magammal szemben ha őszinte vagyok jóban-rosszban, akkor ez megtérül és következésképpen másokat is jobban megérthetek, akár a szavakon túl is vagy még a szavak előtt.
Arra vágyom, hogy tudjak őszinte lenni, ismerjem fel a bennem munkálkodó Útmutatót és adjam át neki a gyeplőt, magamat. Azt akarom, hogy inkább éljem, mint elbeszéljem az életet.
IX. Jézus harmadszor esik el a kereszt alatt:
Megrögzött szokásaim, téblábolásom, visszatérő bűneim és káros szenvedélyeim egyre inkább ránehezednek a keresztfára. Magam is érzem az idő múlásával súlyosságukat, magam is látom az egyre közeledő Koponyahegy tetejét. Valahogy mégsem veszem komolyan, másfele nézek, dudorászni kezdek, elhessegetek, bedugom fejem a földbe.
Eközben Jézust taposom a keresztjével a földbe, gyarlóságommal és elvakultságommal hátat fordítok neki és sajátomnak vélt utakon bóklászok.
Szeretnék jobb lenni, szeretnék jobbá válni és mindezt nem egyedül akarom, hanem közösségben Veled! Hadd ne feledkezzem meg rólad egy nap sem és mikor táplálékul veszlek Téged, úgy hordozzalak szívemben, hogy minél több társam számára kívánatossá tegyelek. Életpéldád legyen mankóm mindennapjaimban és bukásaimra keressem buzgón a jóvá tevés lehetőségét!
X. Jézust megfosztják ruháitól; Jn 19,23-24; Mt 27, 35-36
A természet törvényei nem mindig a mi oldalunkon állnak, ettől még kiválóan működnek. Néha elveszítek fontosnak vélt eszközöket, személyeket, lehetőségeket, tárgyakat. Néha engem fosztogatnak, de az is meglehet, néha én vagyok a fosztogató: magam fosztom meg vagy akár másokat valamitől.
Amikor a szeméremtől megfosztott Jézust a maga kiszolgáltatottságában észreveszem, azt is megtanulom tőle, hogy igazi értéke mindezen túlmutat. A test kimerül, elgyengül, meggörnyed, ideig-óráig szolgál. A lélek, amelyet Isten táplál, nem adja fel, semmi nem állhatja útját.
Miből van több nekem, mint amennyi szükséges lenne?
Mi az, amit rejtegetek a világ szeme elől?
Mi lényem igazi legbelső esszenciája, ami túlmutat a testi valóságomon?
Egyszerűségre törekszem-e?
Mennyire tudok megalázkodni?
Milyen a kapcsolatom a saját testemmel?
Jézusom, te, aki bűnt nem ismertél, hagytad magad a végsőkig megalázni és lecsupaszítani; Én, aki bűnből bűnbe esek, hadd vetkőzzem le magamról a régi embert, a bűnös göncöket és öltsem fel a bűnbánat és a megtérés patyolat köntösét!
Szeretnék a lehető leg egyszerűbben és szerényebben élni.
XI. Jézust keresztre feszítik; Mk 15, 24-28; Lk 23, 33; Jn 19, 18-19
Ahogyan a szegek sercegve hatolnak át a testen, úgy rögzül fokozatosan a kereszt a testhez. Visszavonhatatlanul oda illeszkedik, test és kereszt most már egyet alkotnak.
Még feszülnének a tagok, de a test lassan átjárhatóvá válik, megadja magát utat engedve a léleknek. A lázadó elme próbálkozik ugyan, de a kiszolgáltatottság, erőtlenség, a zsibbadt és lázas észlelés lassan egy új megértési szintre juttatnak el. Nincs visszaút, itt már átértékelődik minden, a keresztet, mint részem, vagy elfogadom, vagy továbbra is értelmetlenül lázadok.
Én melyik latorral azonosulok?
Tudok-e jót tenni, megbocsájtani akkor is, amikor nem érzem jól magam, amikor fáradt vagy beteg vagyok?
Amikor magamra rajzolom a keresztet, akkor e gesztus nem csak a védelmet jelképezi, hanem emlékeztetőül szolgál: Jézus Krisztus keresztjében mindannyian ott vagyunk, a jó mellett kell döntenem minden pillanatban és sosem késő bűnbánatot tartanom; ezenkívül, pedig, hagyom, hogy keresztem és én összenőjünk. Keresztem nem szélesebb, nem hosszabb, mint én; nem is nehezebb, mint amennyit elbírok.
XII. Jézus meghal a kereszten: Mt 27,50; Jn 19,30
Eddig voltam képes követni: néha könnyes szemmel szívrepesve vártam és hittem, éreztem az igazságot jelenlétéből, tanításából. Máskor elbizonytalanodtam, megtántorodtam, elfordultam, elszéledtem a többiekkel. Ismét máskor szemeimmel csodát láttam, számmal mégis kérdőjeleket hirdettem. Tetteimben arra hajlottam, ahol kevesebb bántás és több kényelem volt kilátásban. Perlekedtem, próbáltam magamhoz igazítani tanítását, alkudoztam és spekuláltam. Valahol szerettem mégis üldöztem, kísértettem, kikezdtem vele, gunyoros voltam, megdöftem, sőt ecettel kínáltam víz helyett. Valahányszor ezeket tettem valamely társammal, vele tettem.
Most pedig szemem láttára beteljesedett. Ebben a csendben feljajdul az igazság, amelyet oly sokszor elutasítottam. Most már nem követhetem tovább észlelésemmel, eszemmel; az ország ahova megy, nem e világból való. (Jn 18, 36)
Mi az, aminek meg kell halnia bennem. A világgal szemben mi kell meghaljon bennem, ahhoz, hogy élhessek? (Jn 11,25-26)
Félek-e a haláltól? Ha most kellene meghalnom, készen állnék-e?
Véghez viszem-e az elkezdett feladataimat?
XIII. Jézus testét leveszik a keresztről: Lk 23, 52-53
Az élettelen test mellett csak azok térdelnek, akik mindvégig kísérték ezen az úton: kevésbé értették, de talán érezték a küldetés titkát.
A kíváncsi, csodálkozó, meglepett népsereg eloszladozik.
Különös és fájdalmas találkozás ez: így látni, tartani, simogatni azt, aki tartott, simogatott egykoron. Nem is foghatom fel ezt. Máriának ismét el kell engednie Fiát, pedig most öleli leginkább. Ölében ringatta a betlehemi istállóban és most ismét ölében nyugszik.
Kiállok-e a jó ügye mellett akkor is ha egyedül maradtam a harcban?
Imáimat mennyire irányítják a gondolatok és mennyire a szívem?
Most látom, amint én is ott térdelek, állok: gyengéden leemelik Jézus testét, elhelyezik a gyolcslepelben. Jól látom édesanyját, jól látom friss sebeit, a lepel tűrődéseit, érzem a fülledt levegőt és hallom a súlyos csendet. A tömeg megkapta, amit kívánt. Én mit teszek? Eloldalgok, vagy van még, amit mondhat nekem ez a csend?
XIV. Jézus holttestét sírba teszik: Jn 19,41-42
Azt hinném, a csendet nem lehet fokozni, ám amikor sötétséggel is párosul, akkor még magasztosabb, még félelmetesebb és titokzatosabb a csend.
De nem tart sokáig, csak átmeneti ez a kép: Bezárul a sírbolt és nemsokára egy új kezdet tárulkozik fel..
Amikor a sírbolt megnyílik, új kezdettel találkozom, az ígéret kezdetével, az úti céllal.
Minden állapot véges ebben az életben, a sötétre fény virrad.
Ez a fényforrás legyen egyetlen kapaszkodóm, célom, társam.
Befejezésre:
- Elmélkedésre szánt kérdések -
Mi az, ami kering most bennem? Mit érzek, mit gondolok?
Milyen a testtartásom most?
Milyen szavak jutnak az eszembe?
Mi az, ami meglepett, megrázott?
Melyik állomásnál időztem leginkább? Hogyan határoznám meg életem mostani szakaszát, állomását?
Született-e meg bennem valamilyen felismerés, szándék?
Hozza meg e keresztúti elmélkedés azt a gyümölcsöt, amely kívánatos a mindenható Isten szemében. Legyen meg az Ő akarata!
Vesszen a régi ember, és támadjon fel az Új Ember bennem, hogy az lehessek, aki vagyok!
Dicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben most és mindörökké, Ámen!
türelmetlen sóhajokban,
Az én életemben is ott vannak a „főpapok”, bírák, tanácsadók, akik azt lesik, hol vétem el dolgaimat, kapcsolataimat, önmagam rendeltetését, mindennapi tevékenységeimet. Ismerem-e ezeket a személyeket, helyzeteket? Vannak napok, amikor úgy tűnik, minden ellenem fordult, ujjal mutogatnak rám, esetleg én magam sem vagyok tisztában azzal, hogy mennyi a saját részem mindebből… Mindenesetre védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem magam.
Minden reggel eldől, hogy mit választok. Ma reggel is döntenem kellett: annyi teendő, kusza gondolat, szerep, fájdalom, ígéret, elvárás, határidő, terv, nyomás közepette én felelős vagyok egyszerre több irányba is. Minden pillanatban döntök a jó, vagy a rossz mellett. Gyakran e kettő összemosódik előttem.
Ha nem emelem fel a lábam, csoszogok, botladozom. Ha nem tekintek előre, szintén csak botorkálok. Ha nem nyitott szemmel járok, eleshetek. A figyelmetlenségeim, elnapolásaim, önámításom, elfordulásom, fegyelmezetlenségem, kíváncsiságom, sóvárgásom, félrelépéseim összegyűlnek, kimerítenek, ellenem fordulnak, fellázadnak és erőtlenül nézem, amint nem vagyok ura saját helyzetemnek, saját testemnek. Jó lenne ha valaki felemelne, segítő kezet nyújtana. Jó lenne látni a kiutat és elhagyni a terhet, mégsem tehetem. Úgy tűnik az emberek is inkább távolabbról szánakoznak rajtam, fél oldalasan méregetnek, vagy egészen hátat fordítanak, ez még jobban elkeserít, dühössé is tesz, háborgok.
Mennyi megnevezhetetlen érték, mennyi kimondhatatlan szó, mennyi mélység kering ebben a találkozásban…Mindketten részt vesznek a szenvedés misztériumában. Értelmét veszíti itt a gondolkodás, még bár az érzelmek, érzések, átélések is csak közelítenek ahhoz, ami anya és fia között lezajlik. Nincs olyan szó, ami egyszerre jelölné a gyengédséget és az erőt, a tettre készséget és az elengedést, a tehetetlenség érzést és a teljességet.
Néha olyan dolgokat kell megtennem, amelyeket nem saját kezdeményezésből, elhatározásból teszek. Néha bizonyos személyek, körülmények kényszerítenek.
Amikor tömegek lázadnak, gúnyolódnak, kinéznek, megbélyegeznek, újjal mutogatnak és kikezdenek, akkor is a kilátástalan helyzetben akad egy reménysugár, egy fénycsóva, egy buzgó személy, aki nem vesztette el hitét, aki bátorít a tovább haladásra.
Hányszor kell a magam okulásáért, másokért szenvednem és tovább lépnem utána? Ki mondhatja meg számszerűen, mikor legyen elég és hányszor kell felegyenesedni. Kényelmesebb lenne beleragadni a földbe, sárba, ott lepihenni és letargiával, passzivitással elnyomni a remény leghalványabb jelét is. Végig tart ez a küzdelem, és Jézus emberi része végigjárta előttünk ezt az utat. Jézus emberként szenvedte végig ezt a végső tanúságot. 
Gyakran sajnálkozom mások fölött, bölcsességeket mondok, tanácsokat osztogatok és hamis képet hagyok magamról kialakulni.
Megrögzött szokásaim, téblábolásom, visszatérő bűneim és káros szenvedélyeim egyre inkább ránehezednek a keresztfára. Magam is érzem az idő múlásával súlyosságukat, magam is látom az egyre közeledő Koponyahegy tetejét. Valahogy mégsem veszem komolyan, másfele nézek, dudorászni kezdek, elhessegetek, bedugom fejem a földbe.
A természet törvényei nem mindig a mi oldalunkon állnak, ettől még kiválóan működnek. Néha elveszítek fontosnak vélt eszközöket, személyeket, lehetőségeket, tárgyakat. Néha engem fosztogatnak, de az is meglehet, néha én vagyok a fosztogató: magam fosztom meg vagy akár másokat valamitől.
Ahogyan a szegek sercegve hatolnak át a testen, úgy rögzül fokozatosan a kereszt a testhez. Visszavonhatatlanul oda illeszkedik, test és kereszt most már egyet alkotnak.
Eddig voltam képes követni: néha könnyes szemmel szívrepesve vártam és hittem, éreztem az igazságot jelenlétéből, tanításából. Máskor elbizonytalanodtam, megtántorodtam, elfordultam, elszéledtem a többiekkel. Ismét máskor szemeimmel csodát láttam, számmal mégis kérdőjeleket hirdettem. Tetteimben arra hajlottam, ahol kevesebb bántás és több kényelem volt kilátásban. Perlekedtem, próbáltam magamhoz igazítani tanítását, alkudoztam és spekuláltam. Valahol szerettem mégis üldöztem, kísértettem, kikezdtem vele, gunyoros voltam, megdöftem, sőt ecettel kínáltam víz helyett. Valahányszor ezeket tettem valamely társammal, vele tettem.
Az élettelen test mellett csak azok térdelnek, akik mindvégig kísérték ezen az úton: kevésbé értették, de talán érezték a küldetés titkát.
Azt hinném, a csendet nem lehet fokozni, ám amikor sötétséggel is párosul, akkor még magasztosabb, még félelmetesebb és titokzatosabb a csend.
