Ádvent

Úgy kereslek-kutatlak, hívogatlak, befogadlak…

aztán fura mód egyszer csak unottan elhagylak,

mások szórakoztatóbbak, én elfoglaltabb.

Ó, hogy hallgatnálak, ölelnélek, szeretnélek…

A csend helyett magam hallom, én felelek,

helyetted tárgyakat ölelek,

magam jobban szeretem.

Úgy hallgatnálak, fürkésznélek…

de bennem saját szólamok zengnek.

Helyetted látok összekuporgatott semmiségeket,

és azt, ahogyan mások rám tekintenek.

Félszegül adom is meg nem is át az irányítást,

holnaptól változom, nincs kétség, nem vitás!

Ó, hogy hallgatnálak, fogadnálak, figyelnélek…

Görcsösen rendezgetek, részletekkel bíbelek,

Teszek-veszek, semmit teszek,
elveszítlek.

Úgy gyúlnék lángra Veled,

De én csak földi viasz vagyok - Égi Fény -

Nélküled!

Úgy okulnék Tőled,

de ha szenvednem kell ezért,

alkudozom, félek.

Úgy lennék csillagszemű gyermek,

ki játszótársát várja,

De felnőtt vagyok,

ki saját várfalain strázsa.

Úgy lennék itt és most…

Nem emlékben, nem jövőben: Most

úgy adnék valami szépet,

Te mégis arra kérsz, pakoljam eléd a koszt,

mi betegít és eltávolít Tőled,

mi földre húz, beszennyez, rossz?

Úgy vágyom, a Lélek működjék bennem…,

ám ha gyengéd lehetnék, elfog a félelem.

Miért és Kiért akarom élni az életem?

Ó, hogy megoldanám szívem nyelvét, hadd

áradjon búgva-kacagva, szavak nélkül,

De csak elfuserált vagy kigondolt jól hangzással

maradok tágított csendben végül.

Úgy várom a csodát, hirtelen

ha mellém simul, észre nem veszem,

lekicsinylem.

Nem ezt vártam, sürgetem:

"-Én csak tudom szükségem!"

Úgy élnék gondtalan szeretetben…

De vagy a kényelmetlent kerülöm,

vagy a kényelemért sóvárgok,

Szabad így nem vagyok.

Ha olykor megérzem közelséged,

Téged is birtokolni akarlak,

pedig Te vagy, ki engem,

ha akarsz, megtartasz.

Úgy virrasztana még lelkem,

de elszenderül testem.

Úgy várnálak még, de közben

érkezik valaki más, vagy

valami izgalmasabb, közben

ez most fontosabb.

Úgy megváltoznék, úgy várnálak kitartóbban,

tárt karokkal, tárt ajtóval.

Tiszta szívvel, szabad szívvel,

gyermekszemmel, elevenen.

Belső csenddel, éberebben,

mosolyogva, térdepelve,

könnyes szemmel, epekedve

úgy várnálak esedezve,
szív-repesve, béke-tűrve,

hogy társam légy örökre!

De nélküled akarni sem tudom eléggé.

Ó, úgy lennék szívből mindig Veled,

de én még kutatok-keresek.

Úgy behívnálak, fogadnálak…

De feleszmélek: - Te végig itt voltál nálam!

Csendben, egyszerű szólamokban,

Pislákoló óhajokban,

türelmetlen sóhajokban,

áldozás utáni nyugalomban,

kényelmetlen helyzetekben,

szívemnek belsejében,

légzésem erejében,

lényegem velejében,

mindenem mindenében.

Többé nem keresek-kutatok,

Csak egyszerűen: Maradok!