Hála Istennek, ez is elkészült!

Felirat hozzáadása

Miért látod a Szaléziakat a blogomon?

A Szaléziak címere: Da Mihi Animas, Caetera Tolle! (Lelkeket adj nekem, minden mást vegyél el!)


Ha a szíved kószál és szenved,
vidd vissza óvatosan a helyére,
és helyezd gyengéden a
te Istened jelenlétébe.
És ha soha semmi mást nem
tettél egész életedben,
csak a szívedet hoztad vissza
és ismét Isten jelenlétébe helyezted,
- habár újra és újra elkószált,
miután visszahoztad,
akkor életed, - biztos lehetsz benne -nem volt hiába. 

Szalézi Szent Ferenc

Kedves olvasóim, vendégek, kukucskálók, testvérek,

Amikor az öcsém bérmálkozott és a kezem a vállán nyugodott a szentség kiosztása közben, az volt az érzésem, hogy ő most éppen egy fiatal azok közül, akinek kíséretre van szüksége, egy azok közül, akik áhítoznak az útmutatásra, szeretetre, örömteli fejlődésre és nem tudják ezt megfelelően kimutatni, beismerni, hol keresni és kivel osztozni…Sokan vannak ezek a fiatalok, mi meg mintha egyre távolodnánk tőlük, azzal hogy leírjuk őket, azzal, hogy megszóljuk őket, azzal, hogy „bezzeg a mi időnkben”-ezünk és közben elvárjuk, hogy olyan tisztelettudóak, „jók”legyenek, amilyennek látni kívánjuk őket.

Óbudai Szalézi Rendház: Sportpálya

"-Elég, hogy fiatalok vagytok, hogy nagyon szeresselek benneteket!"- Don Bosco

Hát épp ezért én szeretnék odaadóbban időt-energiát szentelve együtt tanulni, örülni, tapogatózni, egyensúlyozni, irányt-célt megjelölni, hinni- remélni-szeretni "ezekkel" a fiatalokkal.

2o1o-es év utolsó nyári oratóriumának felvezetése, Intro

 Már amikor óvodában dolgoztam és aztán állást változtattam, éreztem, hogy azoktól a csillagszemű gyerkőcöktől legalább annyit tanultam, amennyit én átadtam nekik (megkockáztatnám eltolni ezt az arányt az előbbiek javára: talán többet is kaptam tőlük, mint képes voltam nekik nyújtani).

          A Szaléziak, Don Bosco (Bosco Szt. János) életszentségét, pedagógiáját, lelkületét mintázva próbálnak jelen lenni az adott viszonyok között a fiatalok között (különösen a legelhagyatottabbak között), példát és indokoltságot teremtve az örömteli, vidám, képességeikkel és határaikkal együtt értelmezett ön azonos életformára. 

"Légy vidám, teljesítsd híven kötelességeidet a tanulásban és a jámborságban, tégy jót másokkal! Így az életszentség útján fogsz járni!"  
                 
 (Don Bosconak Savio Domonkoshoz intezett szavai)

Abban hisznek, hogy mindenkiben ott van valami Jó mag (bármilyen kicsiségnek is tűnjön az), hiszen Isten saját képmására teremtett bennünket. Továbbá elfogadják Don Bosco életútja során kirajzolódott pártfogójának (személyes útmutatójának), közbenjárónak a Szűz Máriának tiszteletét.

          A Boscói pedagógia a prevencióra, megelőző módszerre épül: Látni azt a „kicsi”jót, ami el van takarva a felszín és a berögződések által, látni, azt, ami még nincs is kibontakozva, szeretettel közeledni minden előzetes bélyegezés ellenére, jelen és „résen”lenni állandóan és az Istenbe vetett bizalommal egyfajta állandó jobbá válást megmintázni a fiatalok számára. Ez állandó és élethosszig tartó folyamat, amiben kulcsfontossága van a személyes Isten-kapcsolatnak, kegyelmi ajándékoknak, hitnek és motivációnak (többek között). (ha többet szeretnél tudni Don Boscoról, a szaléziakról, látogasd meg a blogon szereplő oldalakat valamint az azokon szereplő hivatkozásokat)

          Szalézinak lenni szép, nem nehéz, mi több, én nem tehetek másként. Arra kaptam meghívást, hogy amit sikerül meglátni, megszerezni, megtapasztalni, tetten érni (stb.), azt tovább adjam. Annyi fiatal sír esténként titokban, annyi ajtó mögötti bánkódás, elkeseredés, bizonytalanság, reményvesztettség és kaotikus állapot van a fejlődő fiatalban. Ugyanakkor egyre inkább megkeményedik a szív, a személyes kapcsolattartási igény, minőségi együttlétre való törekvés, elszíntelenednek és személyre szabottá válnak az értékek. Ki képes egyedül, segítség nélkül ennyi mindent megszűrni?

          Nem lehetek tökéletesen szalézi, de lehetek egy kis Bosco ott ahol vagyok, mert azt akarom, hogy ne cinkos legyek az eltávolodásban, elszemélytelenedésben, megbélyegzésben, hanem társ abban, hogy tisztábban és okosabban szűrve jussanak el önmaguk lényegéhez a fiatalok: pontosabban találjanak vissza Istenhez, aki életet adott nekik és aki bennük munkálkodik, akár felfigyelnek rá, akár elhanyagolják. Mindezt nem lehet csupán keresztény kötelességek teljesítésével elérni, annál többről van szó: akarni változni-változtatni, remélni szüntelen, buzgón imádkozni, örülni annak, ami éppen van, élni a szentségek vételével, ötletelni-alkotni…

          Nemrég egy lelkigyakorlaton vettem részt egy kivételesen szép zarándokhelyen, Péliföldszentkereszten. Itt is tevékenykednek szaléziak, a lelkigyakorlat szalézi munkatársak és Don Bosco tisztelők számára hivatott mankót, feltöltődést nyújtani.

Havasi József SDB atya értékes gondolatokat osztott meg, illetve ébresztett bennünk a szalézi hivatással, munkássággal, életvitellel kapcsolatban. Arról elmélkedtünk, hogy „Uram, látni akarjuk Jézust!”(az év jelmondata, Strennája), arról, hogy milyenek is vagyunk, ha jól magunkba tekintünk és hogy mindezekkel együtt hogyan szolgálhatunk szaléziként. Elmélkedtünk, a hitről, reményről, szeretetről. Egy példát itt hadd osszak meg (kommentár nélkül), ami a hitet illeti: Mondjuk Olaszország szűk utcáin történik. Egy zsonglőr kifeszített kötélen villogtatja tehetségét, a közönség ujjong. Átmegy, aztán kérdezi, hogy hiszik-e, hogy így meg úgy vissza is megy. Azok ujjongva egyhangúan helyben hagyják, hiszik. Aztán azt hiszik-e, hogy ezt a talicskát áttolja a kötélen?- kérdi ismét tőlük. Őrülten kiáltoznak, buzdítják és ordítják: Hisszük! Át is megy a talicskával aztán ismét kérdi őket: - Hiszitek-e, hogy visszafele is vissza tudom tolni? – Hisszük!- kiáltják azok. Mire a zsonglőr: - Akkor ki az aki, beleülne? A következő percekben néma csend támad és mintha elvágták volna a tömeg torkát, feszülten lefagy.

Arról is volt szó, hogy hogyan és kit imádunk és ki az akit csupán tisztelünk, hogyan hajtunk térdet vagy vetünk keresztet stb., hogy ne éljünk hibás felfogásokkal, mintákkal, ezzel másokat is megtévesztve.

Számomra a lelkigyakorlat során az maradt meg a leghangsúlyosabban, hogy bátran kiállni minden akadály dacára amellett, amire a szív int, megtenni mindent annak érdekében, hogy a szeretet törvényét legjobb tudásom szerint szorgalmazzam, és ne akadályozzam. Ahol vagyok, és amivel foglalkozom, ott épp elég fiatal van ahhoz, hogy állandóan legyen tennivalóm. Ebben emberi segítségre is szükségem van. Ha te is szíveden viseled azt, hogy mellettünk, körülöttünk hogyan cseperednek fel a gyerekek, hogyan illeszkednek a fiatalok, akkor ne maradj tétlen. Ne mond vakon, „hiszem, hiszem!”. De ha tényleg hiszed, hiszel, akkor millió jót tehetsz minden nap.

Dr. Székely László: Don Bosco

Ha nagy sötétség fedi az eget

Csillagokat küld Isten: szenteket,

Hogy míg félős, rossz szívünk remeg,

Ők biztatóan fényeskedjenek.

Don Boscót is az Isten küldte le,

Mikor a föld nyomorral volt fele.

Az ínség nagy volt, a helyzet komor,

Testet és lelket gyilkolt a nyomor,

Csúf bűnök rabja lett az ifjúság,

A nemtelenben látta virtusát.

Egy szín hiányzott, aki lát, megért,

S remegni tud az ifjú lelkekért,

Megmentésükön töri a fejét,

Rájuk áldozza minden idejét,

S minden pokoli támadást kivéd…

. . . És jött Don Bosco, hozta a szívét.

Micsoda szív volt az övé, egek!

Nem vágyott pénzre, nem kért kincseket,

Éjjel-nappal csak egyet rebegett:

Add nekem, Uram, add a lelkeket !

És e nagy vágytól nem volt napja, éje,

Ez volt az álma, ez volt a szenvedélye,

Ez főtt fejében, ha utcán bolyongott,

És látott néhány elhagyott suhancot.

A jaj hangos volt, a világ süket,

Hogyan menthetné meg a lelküket ?

S mert tudta, hogy nem hódít lelkeket,

Csak önmagát, felőrlő szeretet,

Nekik szentelte egész életét,

Rájuk öntötte szíve melegét.

Ó csodás szív, Don Bosco nagy szíve!

Hogyan sugárzott szeretteire!

Hogy tudta látni, megszánni a lelket,

Amelyet mások lenéztek, kivertek!

Látjuk, mint mestert. Sugall, serkent, nógat.

Fülükbe súg hatalmas, gyújtó szókat.

Vigyáz reájuk, tanít, ösztökél,

Ösztöneikkel küzdelemre kél,

S a lélekből, mely már-már süllyedett,

Művészkezekkel hoz ki remeket.

Fiúcskákból, kik elkallódtak volna,

Papok készülnek messze missziókba.

Vagy szorgoskezű jó iparosok,

Kiknek kezében a munka ropog.

Vagy akármik, de bűntől tiszta lelkek,

Kik tőle tudják becsülni a szentet.

S az Úr megáldja hő, szent bajnokát,

Kitünteti, tesz véle sok csodát.

Nem volt hiába az a tiszta hit:

Áldás kíséri minden műveit.

A terveit sikerre igazgatja,

Az elhagyottak égi édesatyja.

Mit mondjak róla még szépet, nagyot?

Ó hisz Ő nagy, s én oly kicsiny vagyok. ..

Végig sorolni minden érdemét,

Egy álló hét sem volna tán elég.

Inkább kéréssel járulok elébe

Fogadjon el minket is örökébe.

Don Boscónak csodálatos szíve, -

Sugározzon le a híveire.

Hogy míg rajongva ejtjük ki nevét,

Magunkba szívjuk az ő szent hevét.

Hogy harcainkban hitünk meg ne inogjon,

Az ő áldása védjen utainkon!

Ne olvasd el, nem éri meg! :)

Azt hiszed, érted, azt hiszed, ez vagy, azt hiszed, te vagy
ki teremt, ki kérdez, ki ural s el nem hagy
bonyolult képzetet, tervet az üdvre, érvet a létre.
Nem te vagy, csak olvadsz tömegek kényére-kedvére!
Saját illúziód állít neked csapdát,
ebben veszed meg hited, hogy tartod a kantárt,
min gyötrődsz, hogy elkerül: magad kovácsolta béklyó
oka nyűgödnek. Azt hiszed, ez vagy, azt hiszed, így jó.
Saját játszmáid között botorkálsz,
másoknak nesztelen, magadnak bedumálsz.
Légy fontos, lássák is, amúgy mi értelme?
Kinek egymás közt nem kandikál érdeme,
gyakrabban szül annak torzot az elme.
Rajongókat toborzol, más után sóvárogsz,
halványan dereng a gyerek, a pátosz.
Mégis most dícsőbb a látszat-értelem,
míg tapsolnak neki, veled a védelem.
Ha elcsípnéd középen lényeged tisztáját,
betömöd, lenyeled, éled a visszáját.
Markodban cukor, másikban ostor,
teszed a dolgod, hol itt a fondor?(!)
Ám karodat felfogják, te vagy, kin csattan,
lenyúlták cukrodat, álmodtad magadat.
Ott kínálja más, már nyújtja is,
mondj igent, mosolyogj, ennek is annak is!
Víz ízű víz után kutatsz, tükröd is személyre szabott,
lelkiismereted hideg lepedőben szunnyad, megszokod.
Követelsz, perlekedsz, ’szen jogod van, nem engedsz,
most jól jönne egy társ, kivel néha elbeszélgetsz.
Ki azért és úgy van, mert és ahogy akarod,
mert megérdemled, megtarthatod…
legalábbis míg akarod.
Lassan meg tincselik hajad az események,
pazarul kiművelted nyelvi leleményed.
Elkóborolt a gyerek,
szanaszét jelmezek, hevernek,
kifakult szerepek.
A függöny legördül, szerfelett ügyes alakítás.
Megszokott mosolyod váltja nedves pillantás.
Amiről azt hitted, jól tetted, élvezted,
a saját darabod nem te rendezted!

Eltűnődöm: a mi őseink, nagyanyáink ennyit olvastak volna, beszéltek volna a szeretetről? Igényt tartottak arra hogy relaxációt tanuljanak, vagy ú.n. nevezett mesterek könyveit bújják? Gondoltak arra, hogy meg kell magukat „menteniük” a pozitív gondolkodás és vonzás segítségével? Amikor keservesre fordult, vajon tanácsadásra jelentkeztek? Ha nem volt személyre szabott ügyvédjük, pszichológusuk, mesterük, akkor nem voltak teljes értékűek?
Valamilyen formában bizonyára átrágták magukat ezeken és hasonló kérdéseken, egyesek így, mások meg amúgy. És pontosan ez a forma az, mi széles körben elég eltérőbe öltözött mára. Maga a forma változása talán elkerülhetetlen, viszont ha ez az új imázs eltakarja, átszínezi, lebecsüli, háttérbe szorítja a lényeget miközben önmagát kínálja kacéran, akkor ez talán elkerülhető, mindenesetre balgaságnak és átlátszó gesztusnak tűnik.
Az, hogy manapság úton-útfélen arra látunk kínálatot, meghívást, „eszközöket”(pfujjj!) hogy hogyan lehetne több, jobb szeretet, hogyan szerethetnénk könnyedébben, bölcsebben, szakszerűbben, olyan, mintha a növényzetnek ecsetelnénk a fotoszintézisben rejlő lehetőségeket: „-Drága növények! Éljetek a fotoszintézissel, hogy növekedhessetek és előteremthessétek a szükséges vegyületeket. Ezt így tehetitek meg, esetleg úgy, vagy amúgy….!”
Amilyen ösztönösen szopik a csecsemő (persze vannak eltérések, rendellenességek is, de ezt nem nekem és nem itt kell tárgyalnom),amilyen természetesen ciklikus a belégzés-kilégzés, olyan részünk a szeretetre való képességünk, rátermettségünk is (vagy legalábbis életünk egy bizonyos időszakában ilyen természetes és érintetlen, tiszta).
Persze, hogy műveléséhez hozzájárulnak olvasmányok, bölcs útmutatások, példás események, de hát ezek nem egyebek, mint tényezők, amelyek megelevenítik, felelevenítik „tudásunkat”, előcsalogatják a tiszta vágyat, vagy éppen leépítik a felesleges „göncöket”, amikkel beborítottuk e vágyat. Ezek a tényezők akkor is elénkbe jönnek, körülvesznek ha semmiféle erőfeszítést, szervezett keresgélést nem indítványozunk. Különben is miért szervezgetnénk olyasvalamire, amink már meg van: a hajlandóságunk és a vágyunk, sőt gyakorlati tapasztalatunk is.
A szeretetnek nem jár le a szavatossága, a szeretet nem éppen trendi aztán meg divatjamúlt, a szeretet külső megnyilvánulásai csupán járulékosak: Igazi állagát, tartalmát, irányultságának alapját önmagunkon (-ban) mérhetjük le, olvashatjuk le elsősorban.
Amikor azzal bíbelődünk, hogy hogyan kell, lehet szeretni, akkor nagyon benne vagyunk egy közjátékban és eléggé távol saját lényegünktől, következésképpen távol a Teremtőnktől, akinek képmását viseljük.
Nagyon szép és helyes, hasznos, hogy rendelkezésünkre állnak információk, kapaszkodók. Ezek egy része egyszerű és átlátható. Ám majd minden információ mögött, amivel szabadon érintkezhetünk és közülünk való, ott lapul egyfajta érdek is: legyen ez profitorientáltság, toborzás, előkészítés-felvezetés, agymosás vagy egyéb, MANIPULATÍV.
Tartalmas szűrést mindenkinek!

Arról, amire annyira szomjazunk, amiről annyit beszélgetünk és elmélkedünk és amit annyira nehezen tudunk művelni

Az önvizsgálat, mint a változás záloga:

Mit is vizsgálunk: a gondolatainkat, a szívünket, a viselkedés repertoárunkat, a kapcsolatainkat, egy kicsit mindent, aminek része vagyunk, de főleg erre a mindenre adott válaszainkat egy többdimenziós skálán.

Miért „önvizsgálunk”: Talán főleg azért, mert úgy tekintünk önmagunkra, mit akik állandó spirális felfele törekvésben vagyunk, fejlesztés alatt vagyunk és mert felelősséggel tartozunk ekképpen több irányba. Ha valóban egyfajta teljességre törekszünk, ha időről időre jobban ismerjük magunkat, ha belátjuk, hogy korlátozva vagyunk, hibázunk de mindig egy újabb távlat nyílhat meg előttünk, akkor épp ennél oknál fogva vizsgáljuk felül önmagunkat, hogy egyféleképpen tökéletesítsük azt, amit lehet, pótoljuk a pótolhatót, növekedjünk a szeretetben, lehető legjobb példát nyújtsunk mindezekről.

Mikor „önvizsgálunk”: Igazából szinte mindig, de mindenesetre lehetőleg rendszeresen. Még ha hajlamosak is vagyunk azt hinni, hogy most épp eleget tudunk, hogy eleget faggattuk magunkat, hogy elfáradtunk, ne engedjünk a késztetésnek: az önvizsgálat ha minden egyes alkalommal nem is hoz időtálló új felismeréseket, megállja a helyét, leülepít, elrendez, előkészít. Ugyanakkor természetesen bizonyos személyre szabott ill. általánosabban értelmezett feltételek is jó ha jelen vannak akkor, amikor önvizsgálatba kezdünk: idő, hely, eszközök, társak stb. Ezekre most nem térek ki.

            És így elérkezünk talán a legösszetettebb részéhez az önvizsgálatnak, a Hogyan-hoz.

Érdemes a gyakorlati kérdések tárgyalása előtt tisztázni néhány szabályszerűséget az emberi természetről:

            Az önvizsgálat csalódással jár: amikor egyre mélyebben elmerülünk önnön lényünkben, lehámozunk bizonyos felszínes rétegeket, énvédő mechanizmusokat, olyan vágyakat érünk tetten, amelyek nem feltétlenül igazi lényünk természetes részei (hanem inkább manipulált vágyak), 

forrás: http://donnalight.hu

akkor egyrészt rájövünk, hogy mennyire félreismertük néha magunkat, másrészt pedig, hogy mennyire kiszolgáltatottak, törékenyek, megfelelésre hajlamosak, helyzet uralásra hajlamosak, szánalmasak stb. vagyunk. Továbbá ha sikerül ezeken túl látni, még beljebbre evezni, akkor rátalálunk arra a legbelső részre, vágyra, igazságra, ami nem más, mint az Isteni közelségre való vágyakozás, az Isteni szeretetre való szomjúság. Olyan ez, amiről tudjuk, hogy teljességében sosem tapasztalhatjuk meg, míg élünk, mégis annyira sürgető és motiváló ezen a szinten, hogy minden más értelmetlennek tűnik mellette, és nem tudjuk nem akarni, különben is részünket képezi.
Másik jellegzetes jelenség miközben önmagunkat vizsgáljuk az, hogy megláthatjuk, nyakon csíphetjük különböző szintén természetünkből adódó motivációnkat, ami ismét csalódást, fájdalmat, ellenszegülést okozhat: Jól akarunk kinézni gyakran nem is önmagunk miatt, kerüljük a kudarcot, az elutasítást valamint azt, hogy mások kontrolláljanak, irányítsanak. Arra törekszünk, hogy egyensúlyban legyünk magunkkal és környezetünkkel, optimálisan igyekszünk alkalmazkodni, közben mégis egyfajta függetlenségre és szabadságra vágyunk és törekszünk. Az érettség látszatát keltjük, holott sosem vagyunk elég érettek. De ez a látszat megvéd a kényelmetlen kérdésektől, helyzetektől, amelyek során kiderülne az előbb emlegetett törékenységünk.

            És ezzel máris különböző stratégiákat is felfedeztünk, amelyeket megtanultunk használni a bántás elkerülése érdekében. Hogyan alakulhattak ki ezek és egyáltalán miért olyan fontos, hogy eltakarjuk azt, ami gyenge bennünk, ami megcsorbult, amivel valamikor nem tudtunk mit kezdeni(Mózes 1:3). Talán pont azért, mert embertársaink sem tudnának érdemlegesen valamit kezdeni ezekkel, vagy mert visszaélnének vele, „úgysem értenék meg!”Ez igaz lehet, leghamarabb azért, mert ezeket a fájdalmakat, sérüléseket, gyengeségeket, sötétségeket egyedül a Jóisten tudja betölteni tökéletes szeretetével, ítélkezéstől mentesen. Ez a fajta gondolkodás nem egyenlő az önmagamról való lemondással, önsajnálattal, minden földi dolog lekicsinylésével vagy az Isten fele való meneküléssel. Egyszerűen azt érzékelteti, hogy belátom törékenységemet, ami részem. Belátom tökéletlenségemet, ami szintén részem és elismerem a Teremtő tökéletességét. Ennek során valamennyire megértem azokat a működéseimet, stratégiáimat, amelyeket használok együtt ezek motiváltságával.

            A szívemben megfigyelhetem, hogy milyen vágyak vannak jelen: mindenképpen erős vágyak amik valamire irányulnak és igazinak vélem ezeket (igazi olyan értelemben, hogy szükségesnek vagy egyenesen nélkülözhetetlennek, természetemből adódónak tűnnek stb.):vágyom a tiszteletre, az elismerésre, arra, hogy értékeljenek, hogy tartozzak valahova, hogy szeressenek, hogy megvalósítsam „magam”…Ezeknek a vágyaknak egy része betölthető valamelyest a társ, a környezet, közösség által. De még mindig nem vagyunk a legmélyén a szívünknek, hiszen ezek a vágyak is változékonyak (átértékelődnek, elhomályosodnak, lecserélődnek, megkérdőjeleződnek, felfokozódnak) annak függvényében, hogy éppen hogyan tudtunk megküzdeni adott időben a környezeti problémákkal, szívünk látens zugaival, jelenlegi erőforrásaink segítségével és a mindezekről alkotott képünk mennyire igazít el.

            Ha a szív látens zugait emlegetem, mire gondolok: minden, amit nehéz felfogni, elfogadni, elfojtott vágyak, furcsa vagy kellemetlen emlékek, kudarcok, fájdalmak, a feldolgozásra vagy javulásra tett sikertelen próbák, bántó szavak vagy sablonok és egyáltalán az a tudat vagy érzés, hogy ki vagyunk szolgáltatva változó működéseinknek, csalárd szívünk olykor önkényes irányításának. Szinte felfoghatatlan és ellent is mond egymásnak, ha arra gondolunk, hogy nem tudjuk teljes mértékben irányítani önmagunkat, ugyanakkor abban látjuk a jó működés zálogát, ha minél inkább sikerül kontrollálnunk magunkat: minél jobban megismerni, átlátni, nyugodtabban látni, nyugodtabban élni stb. Ez a fajta tudásunk bár növekszik, mégis véges és nem lehet teljes és annyira gyakorlatias, ahogyan azt elképzeltük.

Akármilyen paradoxonnak tűnik, végérvényben mégis csak ezt tesszük: fáj, hogy itt ezekkel a kapcsolatokkal, körülményekkel, testtel stb. nem tudjuk elérni azt a teljességet, egyensúlyt, szeretettséget, amelyet csak Isten adhat meg, amikor megérkezünk hozzá.

Ezért, hogy ez ne éleződjön ki annyira magunk és mások szeme előtt is, megteszünk mindent, ami enyhítheti az ebből adódó elégedetlenségünket vagy elterelheti a figyelmünket: „Kutat ásunk” oda, ahova éppen kivetítjük szomjunk oltásának forrását (sok minden lehet: névleges keresztény közösség, televízió, elvonulás, szenvedélyek, keresztény kötelességek végrehajtása, tanulmányozás, ima, tanácsadáshoz folyamodás, karrierizmus stb.) és rejtetten elvárjuk, hogy mindezek kitöltsék lényünket, megértésünket, ez által jól bebiztosítsuk magunknak a Jó kapcsolatot Istennel vagy csak egyszerűen kizárjuk érzékelő körünkből, azt, ami fájdalmat, disszkonfortot okoz. Ez még mindig az önvédelem, amit emlegettem az imént, nemde?

        Fontos, de nem lehet elsődleges, nem ez kell adja a motivációnk alapját: Ne azért olvassuk a Szentírást, mert olyan jól megértjük majd ezáltal az Istent (elégedjünk meg azzal, hogy Isten nagyon alaposan megért), ne a cselekvés miatt cselekedjünk jót a rászorulókkal, ne azért tegyünk nemes dolgokat, hogy enyhítsük az életünkben érzékelt bosszúságokat, ezek által azt remélve, hogy kiegyenlítődik a számla és  leegyszerűsítve a „jó tett helyébe jót várj!” mondást, várjuk a jutalmat.

Különbség van a között, hogy tenni a jót és a között, hogy jobbá válni. Nem nehéz kitalálni úgy-e, hogy mi adja az eltérést? Nagyon sokan teszik a jót, és példásan viselkednek de érezzük-e rajtuk az őszinte motivációt? Megkívánjuk-e tőlük a változtatás örömét? Amikor közelükben vagyunk, vagy eszünkbe jutnak, arra indít-e bennünket, hogy jobbá váljunk? Vagy megállapítjuk szárazan és rossz esetben talán még hamis lelkiismeret furdalással, hogy milyen jó nekik, milyen jól teljesítik kötelességüket, milyen örömmel szolgálnak, milyen boldogak(!?) stb. Miközben írom ezeket az okosnak vélt dolgokat én magam is észreveszem, hogy egy adag távolítással, kevés személyes példát hozva tálalok olyasmiket, amiknek épp hogy csak egy csücskét kóstoltam meg, nemhogy élném a gyakorlatban. Mégis egyfajta buzdításnak szánom annak, aki olvassa, hátha ő majd jobban vagy másképp érti meg (és ebben biztos vagyok) és gyakorlatban sikerül kamatoztatnia. A távolítás, amit emlegetek szintén egyfajta énvédő mechanizmus, ugyanakkor valahányszor sikerül távolítani, esetleg általános hangnemben írni, annyival közelebb kerülök én magam is a tartalomhoz. Ez lenne a motiváció? Talán egy felszínes része igen: ám ha minél inkább érzem-értem, amit neked általánosabban festek le, annál inkább sikerül megélnem a gyakorlatban is (olyan ez, mint amikor valaki a tükör előtt gyakorol, artikulál, szembe néz önmagával, kipróbál mimikákat, aztán kiáll a színpadra vagy a világba és elfeledve a tükröt éli meg a dolgait). E kezdeti bátortalanság és egoizmus mögött viszont ott van az, hogy nem tarthatom meg a tudást, ahogyan semmit sem: a szívem mélyén a szomjúság csak úgy enyhülhet, hogy másokkal együtt tanulok meg visszatérni a forráshoz.

                             

Ugyanakkor a hűsítő víz csak akkor hűsítő, ha igazán érzem ezt a szomjat és ha belátom, hogy a fogyasztó társadalom közepén akadályokba ütközöm, amikor az egyetlen vigaszt adó vizet keresem, továbbá ezzel együtt nem változik a motivációm, ami a szomj csillapítására irányul. Ez pedig így hangzik: Nem tehetek mást, nem ihatok máshonnan, vagy ha mégis, akkor ismét megszomjazom. Ezért jó látni a szív mélyén levő igazi alapvágyat.

Amíg sikerül meglátni ezt a mélyebb tartalmat, talán
rábukkanunk az ú.n. állandó, vagy visszatérő bűnünkre, hibás stratégiára: Mi az, ami lehúz, ami eltávolít az alapvágyamtól, amit a Jóisten plántált belém? Milyen képet alkottam magamról, a világról, a kapcsolatokról, a kommunikációról? Kik, mik játszottak szerepet abban, hogy ezek így alakultak? Akarok-e jobbá válni? El tudom-e fogadni, hogy ez hiba részem, de nem lényegileg ír le engem? Miért akarok változni?

            Az, amit látunk a szívünkben, ha őszintén belemélyedünk, arra indít, hogy megváltozzunk, változzunk. Abban az esetben ha a fennebb emlegetett felszínesebb vágyak, kudarcok, félelmek stb. mentén történik a változtatási késztetés, akkor ez a változás rendszerint a külsődlegesre tevődik, a viselkedésre, belül pedig marad a betöltetlen űr.

 (Máté 23:25-26)

Ha makacsul kitartunk amellett, hogy márpedig irányítani fogjuk az életünket úgy, hogy elkerüljük lehetőleg a szenvedést, akkor megtagadjuk a valóságot. A valóságnak része a szenvedés, mi meg része vagyunk a valóságnak. Ezenkívül a „tartós jólétben”

nem lehet megtapasztalni a Jóistent.

Azt, amit tudunk a világról, magunkról, elköteleződésről, hivatásról ahhoz hozzájárul a keresgélés, egyensúlyozás, törekvés a változtatásra-változásra, de nem ezek szentelik meg vagy nem mi szenteljük meg, hanem maga az Isten. Következésképpen nem követelhetjük Istentől, hogy adjon, mert rosszul vagyunk és bizony rádolgoztunk (megérdemeljük), miközben tudatában vagyunk annak, hogy  egy életnyi jó szolgálat sem lehet elfogadható ürügy üdvösségünk kieszközlésére csak azért mert mi ezt így ítéljük meg(vagy mert szó szerint értelmezzük a Szentírást vagy névleges buzgóságokat követünk vakon). Természetesen a jóra kell törekednünk, és akarnunk kell azt egyre jobban, de nem követelőzhetünk semmilyen oknál fogva Istennel szemben.

            Különösen a hosszú ideig tartó beteljesületlen vágyak válnak egy idő után követelőzéssé: „De hát ennyi nem jár ki nekem? Ennyit nem érdemlek meg? Már mióta kérem, imádkozom? Csak azt akarom, hogy…”stb.

Másik jellegzetesség amikor próbáljuk Istent a magunk elvárásai, elképzelései felé hajlítani(?!) az, hogy alkudozni kezdünk, feltételeket szabunk:” Ha meggyógyulok, akkor többet segítek a szegényeken! Ha megsegítesz a vizsga alatt, megpróbálok nem káromkodni! Lehetne, hogy ne mondjam el most az esti imát? Ha nem engeded, hogy ezen vágyaim teljesülnek, legalább annyit, hogy…!” stb.

Érdemes elolvasni a teljes Jób könyvét, végigkövetni Jób jellemfejlődését az események során illetve az, hogy három barátja milyen érvekkel áll mellette. A társai hozzáállása, javaslataik bár jogosak és példa értékűek, mégsem nyújtanak teljes vigaszt (nehézségek leküzdése, Lélekre való hagyatkozás stb.). Egyedül Jób az akinek személyre szabott módon kell a saját képességei, korlátai és körülményei között belátni és megérteni, hogy nem szállhat szembe akkora teljességgel és tökéletességgel, mint amilyen Isten. Egyfajta szívbeli nyitottsággal, őszinte szembesüléssel, Isten kegyelméből meg is érti végül és ebben lel olyan nyugalmat(egyfajta odaérés, bölcsesség, tisztánlátás), melyet emberileg nem eszközölhetett ki semmilyen körülmény között.

            Nekünk mit kell megértenünk? Mire kell megnyitnunk leginkább szívünket? Melyik területen bukkannak fel gyakran a nehézségek, bajok?

Be kell látnunk, hogy többé-kevésbé konkrét terveink vannak az elképzelt boldogság fele vezető úton.                                                                        

            Isten nem biztos hogy hajlandó együttműködni ezekkel a feltételekkel leghamarabb azért sem, mert nem biztos, hogy helyes ez a képünk, tervünk.

           

Tűnődjünk el ezen az egyszerű kijelentésen:

Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék.

(János 7:37)

Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne. (János 4:14)

Egy kis összegzés megtűzdelve Szentírásbeli hivatkozásokkal:

Egy egyszerű analógia:

1. Változékony és vétkes vagyok. Problémáim, nehézségeim vannak. Tudom, hogy Krisztus megváltott, az Atya pedig ítélkezéstől mentesen vár vissza és jelen van a szívem mélyén, mint alapvető vágy, szomj.
2. Felismert fájdalmaim, kiszámíthatatlanságom, gyarlóságom, fő problémám miatt zavarodottság van bennem, ezért meg teszek mindent, amivel ezt a terhet enyhíthetném, elfelejthetném, túlléphetném. Ez a hozzáállás nem helytálló.
3. Felismerve mindezt meg szeretnék változni, jobbá szeretnék válni és ezzel példát mutatni másoknak is. Ezt csak úgy tehetem ha valamelyest elrugaszkodom konkrét boldogulásra irányuló terveimről, Alapvágyamhoz térek vissza megpihenni, merítkezni és törékeny mivoltommal együtt járom utamat abban a megkérdőjelezhetetlen hitben, hogy ez a legjobb tudásom szerint való. Ha ez valamennyire sikerül, a többit megkapom Attól, aki mindezt kinyilatkoztatta.

Amikor én akarom megmenteni magam, a kapcsolataimat, az imidzsemet, amikor visszaélek másokkal vagy őket magamhoz igazítom, amikor igazolom magam, akkor lehet hogy ez bejön, de nem őszinte és végső soron nem csak saját magam ellen, hanem az üdvös terv ellen tettem keresztbe, a szeretet törvénye ellen vétettem.

(Példabeszédek 28:21)

Amikor elhanyagolom a szívem alapvágyát, mások tetszésére törekszem, fenntartok egy látszatot. Ebben az esetben a motivációm felszínes, a célom az önvédelem. Az önvédelem nem haszontalan (mégis miért keresném a hasznot és kinek a hasznát?), de gyakran akadályoz, eltereli a figyelmem a lényegről.

(Máté 23:13-34, Jelenések 3:15-16)

Különbség van  a között, hogy a jót tenni illetve a között, hogy jobbá válni. Egyedül nem válhatunk jobbá, egymásra szükségünk van, az életünk során pedig nehézségekkel kell megküzdenünk, anélkül, hogy ezt büntetésnek tekintenénk. Bármit gondolunk, érzünk, teszünk, vagy mulasztunk, máris felelősséggel tartozunk több irányba is.

 (Máté 18:15, Galata 6:1-5, Zsidók 3:12-13)

A jóra való törekvés, megújulás, változás állandó egyensúlyozást és állandó visszatérést jelent a forráshoz, ez a bűnbánat alapja.

(Hóseás 14:2-3)

Hogyan kamatoztathatjuk azt, amit tudunk, anélkül, hogy ezt tettetnénk vagy felvágnánk vele, mi az ami buzdít és mankót ad kezünkbe, mit jegyezzünk meg és mire hagyatkozzunk, mi az ami tőlünk telik és mivel ne foglalkozzunk?

 (Példabeszédek 16:9, Thesszalonika 5:23-24, Filippi 3:12-14)

Miben bizakodjak örökké, mi legyen a felismert szomjúságommal és milyen jutalomról beszélünk egyáltalán?

(Példabeszédek 10:3, Máté 6:25-33, Róma 8:18-29)

Végezetül pedig annyit, hogy ezeket a gondolatokat, amelyeket leírtam egy olvasmány ihlette: Dr.Lawrence Crabb Mélybenéző c. könyve (Harmat Kiadó, Budapest, 2007).

Ajánlom még ízlelgetésre: Filippi 1:3-6, Zsoltárok 139: 1-6 ill.23-24

Most azonban, hogy megismertétek az Istent, sőt hogy megismert titeket az Isten, miként tértek vissza ismét az erőtelen és gyarló elemekhez, a melyeknek megint újból szolgálni akartok? (Galata 4:9)