...és maradtam magammal és a gyertyafénnyel, a reménnyel, hogy hallgatni tanulok. Maradtam az alkuval és a burkolt irányítási vágy félre kalimpáló szólamaival és a csíkos fotellel, melynek támlája felfogta valamelyest testem évek óta zakatoló, lüktető nyugtalanságát. Ültem és füleltem.
Közelebb hívtam ezeket a hangokat, zörejeket, ölembe ültettem és hagytam őket: tombolják ki magukat, huncutkodjanak, provokáljanak...mígnem maguktól rendre elszenderültek.
Édesen hunyorgott a magyarázkodás és, mint egy kifáradt komisz, maszatos kölyök egyre nehezebbeket pillantott. Fölösleges, kusza értelmezgetések horkantak fel néha, időnként még görcsbe rándultak felhizlalt öntörvényű, makacs késztetések, de végül ezek is elernyedtek. Megadta magát a riadt kényszeresség és a figyelem se kutatott részletek után, hamis vagy mulandó elismerés után. A frissen megízlelt, vágyott önátadás annyira kiérződött, hogy a maradék fel-fel pattanó próbálkozások elröstellve magukat roggyantak össze e növekvő magasztosság előtt.
Én mosolyogva néztem befele és önkéntelenül felsóhajtottam. Érezni lehetett, ahogyan sűrűsödik a csend, ahogyan helyenként még nyög egyet-egyet a kénytelenül kiszorult feketeség és látszott, ahogyan összefog a két gyertya egy elszánt útmutatásban, egy önzetlen fénytáncban.
Egymás mellett finoman elsuhanó angyalszárnyak sejtető nesze egy elfelejtett ősi állapotba ringat és én kezdek egyre inkább hallgatni…
Távolról még hallom a sokszor meg nem hallott kérdést: "-Hol vagy?" Látom, ahogy lapulok magam mögött, látom féltett sötétségeimet, szégyenemet, zavarodottságomat. Látom a vágyakat, amelyeket nem tudok megválasztani, látom szívemben az ajándék-szabadságot és látom üresen tétova tenyerem, amellyel markolnám is meg nem is a gyeplőt, hogy ezen vágyak lényegét (vissza-)irányítsam a Lényegre.
Látom egymás mellé feszülő fájó emlékképeimet, elfuserált tükör-képeket rólam, igaznak érzett mégis megtagadott ráhagyatkozást, bizalmatlanságot és ezek torzszülöttjeit. Látom, amint kihívóan merednek szembe velem ellenséges érzelmet majd tettet csalogatva, remélve.
Ekkor valami nem tőlem való bizsergés és melegség ismét mosolyra biztat, könnyedén sóhajtok és ölelésre nyújtom karjaim, hadd fogjam fel ezeket gondtalan szeretettel, semlegesen, nagylelkűséggel: zavarukban tüstént szétszélednek, szétfoszlanak, elkullognak.
Aztán látom, ahogyan feszülő inakkal, lüktető vénákkal, szorítom kétségbeesetten a magam gyártotta képzelt megoldásokat, a saját akaratomat. Félek és szorongok. Részvéttel, összeszorult szívvel nézem felfoghatatlan önmagam, a körülöttem meredező falakat, az otthonnak vélt, gondosan berendezett kelepcét. A fal vastagsága, a vakablakok és zárt ajtók jelzik a már-már időtlennek tűnő vesződést.
Látom, ahogyan nekifeszülök a teendőknek, ahogyan megbújok a kényelmes-kegyesben, hogy sértetlen maradjak és ahogyan elhiszem az egész hamis magamról alkotott képgyűjteményt. A ketrecemből beszélek átéltséggel szabadságról másoknak, titokban azt remélve, amit kikiáltok, egyszer nekem is sikerül megélnem. Hallom az át nem gondolt, önmagukért vagy helyzet kedvéért elhangzó tartalmatlan formáját a szavaknak és utána, amint bántom és szánom belül magam.
Nézem ezt a sok szerencsétlenséget és benne magamat, fájlalom korlátozottságom és úgy epedek az örök eledelre. Üvöltenék és hangom rekedten tér vissza hozzám egy sápadt visszhangban, kitörnék innen és magamba ütközöm.
Nézem ezt a képet, utána nyúlok utolsó erővel, hadd semmisítsem meg, de hiszen ki vagyok én, hisz magam is e képben vagyok!
Egy jól ismert, örök megtartó erő emel ki e képből..., könnyes szemeim mögül valaki másként nézek ki magamból, jóval egyszerűbben, békésebben, derűsebben, szabadabban. Így látok gyermeket és kacagást, fenyvest és forrást, ihletet és csodát, keresztvivést és lelkesedést, kísértést és kitartást, menekvést és átadást, bűnt és megváltást…és látom, hogy mindez egybetartozik és én része vagyok, nem rendezője.
Így látom, hogy én is ölben nyugszom, a mosoly rajtam csak tükröződik, a sóhajom belém lehelt bíztatás, ölelésem viszontölelés.
Látok nehézkesen félreguruló béklyókat,"Miért?"-eket és látok egyre több fölfele emelkedő áttetsző gömböcskéket,"Köszönöm!"-öket .
Most majdnem teljes a csend. A táncoló gyertyafényt üvegesen látom a könnyeken át, nincsen gondolat, nincsen falcs szólam, csak továbbhallgatni akaró teljes önátadás.
Mit kiáltsak a pusztába, ha már nem maradt szó? Hogyan egyengethetném utadat, ha te sietsz elém és vigyázod léptemet? Mit akarhatnék még és mit akarhatnék jobban, mint, hogy végre viszontlássalak és tartósan beteljek Veled!
